I love Budapest

Aztán a többi napokról. Szerdán végre kivették a branűrt a karomból, meg a csövet a sebemből, láttam is, és nem volt egy szív derítő látvány. Köbö 13 cm hosszú, és van még egy kis luk is a sarkamnál.
Eltoltak a röntgenbe, egy totál gyökér pasi volt, oltogatott végig. Aztán Zita kivette a csövet, kaptam egy kis fájdalom csillapítót. Jöttek a Mamuék, Andi, meg anya. Andi segített megfürödni, és közben a szomszéd szobában lévő két sráccal bespannoltam, aztán Andiék leléptek, és csomót dumáltam a két sráccal.
Az egyik Zoli, őt csütörtökön műtötték, a másik Zsolti, aki 30 éves volt, és egész jó, őt kedden. Az uccsó két este mellette feküdtem, és tévéztünk, meg dumáltunk, de ezt nem volt szabad, mert senki sem mehetett be másik kórterembe. De olyan jó volt mindkettőnknek, hogy ott feküdtünk egymás mellett.
Aztán volt egy férfi ápoló az egyik este, aki komolyan mondom, amikor meglátott az ágyamban fekve, alig ruhában, begipszelve, ágyhoz kötve, teljesen beindult rám. Egy tök félénk kis srác volt, olyan 30 körüli. Csomószor bejött hozzám, hozott jeget a bokámra, meg gyógyszert, és csomószor csak megállt az ajtóban, és a sötétben engem nézett, mert azt hitte alszom. Aztán egyszer meglátott, amikor a Zsolti mellett feküdtem a szomszéd szobában, és azonnal magázóra váltott. Azt mondta: megkérhetném, hogy menjen vissza a saját kórtermébe? Visszamentem. Tök szomorú volt.
Már oyan este 11 volt, megállt az ajtóm előtt, és nézett. A folyosón felkapcsolta a villanyt, hogy bejöjjön egy kis fény. Vagy 10 percig nézett. Én meg kis rohadék voltam, mert ha játszunk, hát legyen, akkor játszunk, és direkt jól kitakaróztam, meg kicsit sóhajtoztam is, és hát csak egy kis fekete hálóing volt rajtam, és csak nézett befelé. Aztán elment. Félóra múlva kimankóztam a nővér állomásra, és meglátott a srác, azonnal odajött hozzám, azt mondta, milyen jó hogy most már közlekedni, és főleg hogy mosolyogni lát. Mosolyogtam rá, és nagyra nyitott álmos szemekkel megkérdeztem, hogy adna-e egy altatót, meg jeget a bokámra. A vállamra tette a kezét, és azt mondta, feküdjek csak le, mindjárt hozza. Lefeküdtem. Hozta a gyógyszert a tenyerében, és úgy tartotta elém, hogy nem a kezembe akarta tenni, hanem a számba, én meg kinyitottam a szám, ő beletette, és visszadőltem az ágyamba, és azt mondta, hogy ha majd lesz hideg jég, akkor behozza még az éjjel. Kiment. Kiköptem az altatót, és vártam mikor hozza a jeget. De elaludtam, és reggel 4:30kor arra keltem, hogy a szobatársnőmnek (aki azóta már nem az Erzsi, hanem Éva néni volt) beteszi a karjába a branűrt.
Még tök sötét volt, és felébredtem, ránéztem, és megkérdeztem, hogy mért nem hozta a jeget? Azt mondta, hogy behozta, de már elaludtam, és nem akart felébreszteni. Aztán leoltotta a villanyt, megállt előttem, és azt kérdezte boldogulok-e. Mondtam, hogy igen. Megint mondta, hogy jó, hogy végre mosolyogni lát. Aztán további jó éjt kívánt, és kiment.
Aztán jött a műszak váltás, én meg délelőtt haza indultam. Hát ennyi.
Egy hétig szinte nem ettem semmit, alig ittam, fogytam vagy öt kilót, nem is vagyok túl jól. Reggel Péter megnézte a sebem, kivette az egy szem varratot (ahol befúrta a csavart), és a seb nem volt túl szép, de Péter azt mondta gyönyörű. Adtunk neki némi zsetont, meg egy üveg bort. Még előtte megnéztem a röntgen képet, és akkor láttam meg, hogy két 2,5cm-s csavart is belém tett.
Na, elbúcsúztam Zolitól, meg Zsoltitól, meg a nővérektől, és elintultunk.
Délután átjött a Páricska, este meg Ádi, itt is aludt. Tök jókat dumáltunk. Reggel meg magamnak kellett beadnom a véralvadásgátlót. Nagyon féltem, de megcsináltam!!
Ma meg jött Hegi, hívott Cuki, hogy hétfőn jön.
És még nagyon sok minden történt, de most nem jut eszembe, szóval sok dolgot átéltem a kórházban. Mert még a Papáékat is kihagytam, meg a sok kedves nővért, meg a bunkókat is, meg az ágytálat, meg a sok borzalmat. Komolyan mondom, olyan intenzíven éltem meg ezt a pár napot, hogy soha sem felejtem el. És nem csak a negatív élményekre gondolok.
Hiányzott a rádió.. :((( Nem tudtam hallgatni...