I love Budapest

Ül egy ember a tévében és egyszercsak az élőadásba belecsörög egy telefon.
- Szia, nem ismered meg a hangom, mi?
- Nem nem nagyon...
- Én vagyok az kicsim!
- Ja, szia édesem! - itt félredől, a riportalanynak azt mondja, húhúú, a feleségem, és nevet. - Mondd, mi van? Fiú, vagy lány?
- Hát nem ezt fogom elmondani, hanem hogy ketten vannak!
- Uramisten, élőadásban tudom meg, hogy ikreink lesznek!

A fickó meghatottságában összevissza vihog, mindenki zavarban van, leginkább talán a vendég...

Nos. Én életemben ennél ocsmányabb közjátékot televízióban nem láttam. Hát mi a faszom köze van ehhez az információhoz az egész világnak?? Ezeknek az istenverte "médigeciknek" semmi se szent? Pfff, undorító dolgok történnek. Vagy talán a 3 hét, amíg nem voltam itthon, és nem láttam tévét, az szoktatott el ezektől?

Más. Geri alszik, de egyfolytában csiporog a telefonja a kis füle mellett neki a szobájában. De nem különösebben zavarja. Engem annál inkább. Bocival megindult a képcsere msn-n, kemény volt ez a hét. És már megint vége. És már megint egy év. De az tuti, hogy ha egy hétnél hosszabb lene, akkor nem kevesen lennénk, aki csúnyán meghalnának. vagy szépen. Kinek mi.

Még más. Ricsi nem hívott azóta, én meg persze nem fogom felhívni. Nem tudom mért kattogok ezen ennyit, mert nem szeretem. Se szerelemből, se máshogy. Igazából még a társaságára sem vágyom. Ott a Szigeten pont jó volt. Meg persze előtte. Az meg nem jó volt, hanem tö-ké-le-tes.
De az már nincs. Nagyon idegesít, hogy akinek valaha a minden voltam, meg ő is nekem persze, egyszeriben nem keres, ha hívom nem veszi fel... Egy szóval kurva nagy ívben szarik a fejemre - mit szépítsem?
Csak idegesít. És igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért.