Nagyon sokszor eszembejut, hogy el kéne jönnöm a blogolról. Túl sokan tudják már, hogy ez itt van. És akik a barátaim, az persze hogy nem zavar, mert ők amúgyis minden tudnak, viszont van, akiről egészen biztosan nem akarom, hogy belém olvasson....
Úgyhogy mostanában megesik, hogy hosszadalmasabb privát bejegyzéseket írok, persze csak észrevétlenül, hiszen valójában a felszínen vagyok.

Más.
Kibaszottul szeretnék találni csak egy olyan pasit, aki tetszik nekem igazán. És nem úgy, mint amilyenekbe bele keveredem néha, hogy tetszik kicsit, vagy éppen egyáltalán nem, és ne kelljen a kibaszott ösztöneimet magamba fojtanom, és ha azt akarom, hogy valaki megöleljen, akkor az legyen olyan valaki, akinek szívesen hagyom, hogy megöleljen. Már nem ismerek magamra (de azért rémlik valami...), hogy miféle alakok tetszenek meg mostanában időről időre. Sajnos megtörtént az, amiről soha sem gondoltam volna, hogy megtörténik: egyszerűen nem tudok még csak elképezlni sem olyan pasit, aki nekem IGAZÁN tetszene, és ezért - mivel mégiscsak nőből vagyok -, talán valamiféle "pótcselekvésként" rákattanok olyanokra, akik egyáltalán nem tudnának megfogni alapesetben. Hiába mozgok sok fiú között, azok vagy nagyon jó barátaim, vagy éppen nem tetszenek vagy nem jó fejek, vagy idegesítőek, vagy gyerekesek, vagy ocsmányul viselkednek...
De gyakori mostanában az a jelenség is, hogy ha egy számomra aránylag idegen férfi kedves velem, vagy csak épp véletlenül egy kedves gesztust tesz irányomba, akkor rögtön hevesebben dobog a kis szívem, és minden jónak látom az illetőt. És ha még egy fokkal szebb az ördögnél... akkor meg pláne. Ezek tudom én, hogy nem valódi érzések, ezek valami féle szimuláns érzések, mesterséges, mutáns, vagy nem is tudom mi lenne a megfelelő szó erre. De tény hogy vannak. Valami féle túléléshez szükséges szintetikus érzések, amiket tudat alatt generálok, talán azért mert érezni jó, és kell. Nekem kell.