I love Budapest

Héjj, SOHA NE KÉRJ SZÁMON AZ ALAPJÁN, AMIT ITT OLVASOL. Inkább maradj kussban, és tedd össze a két kezed, hogy belepillanthattál.
Sok ismerősöm nem érti meg a kis agyával, hogy ami itt van leírva, azok mind - egytől egyig - a gondolataim, az érzéseim és az emlékeim.
Gondolatai, érzései és emlékei jobb esetben mindenkinek vannak. És egyáltalán nem biztos, hogy amit gondolsz, aként viselkedsz. Sőt, soha sem viselkedik úgy az ember, ahogy gondolja. Ha egy kicsit is, de mindenképp másképp megy ez. Így nem érted meg. Úgy értenéd meg, ha te is ezt csinálnád. Mármint írnál. És ez egyáltalán nem olyan, mint amikor valakit a háta mögött lefikázol. Nem hiszem, nem vagyok olyan. Sőt, ha valaki egy "barátját" kibeszéli nekem a háta mögött, többnyire nem is szólok hozzá a dologhoz, vagy ha mágis, akkor csak azt mondom, "én nem tudhatom, nem is ismerem".
EZ egészen más. Ezek a gondolataim. Azt írok, amit akarok. Senki sem ismeri a szereplőket, legfeljebb azok saját magukat. És tudom, hogy hiába kérnék meg akárkit is, hogy "figyu, ha téged ennyi felidegesít, akkor ne olvasd", mert tudom, hogy utána is elfogja olvasni. Igen, azt lehet, hogy nem írom le a nevét. De azt nem lehet, hogy ne írjam le, hogyha egyszer megbántott, ha beleszerettem, ha lefeküdtem vele, ha szarik rám, ha kidob, ha bármit tesz velem. Vagy ne tegye. Igzán komolyan mondom, hogy ha valaki gyerek, azzal azt hiszem nem tudok mit csinálni.

Léci, ne mondd meg a blogodnak, hogy megütöttelek! Jól van, nem mondom meg, csak nyújts ide azt az édes kis szádat, hagy csókolom meg.