I love Budapest

Jól van. Dagály elvonult. Ez így szokott lenni mostanában. Kb egy 24 órát készen vagyok. De nem baj, nem bánom, meg mivel tudom, hogy minek tudható be ez a hangukatszint süllyedés, igazából nem aggaszt, meg amúgyis mért aggasztana. Nem az aggaszt, ha szar a kedvem, mert igazából fless, meg nem is tudom, szóval ilyennek is kell lennie, igazából csak ... jaj nem is tudom hogy fejezzem ki magam. Szóval azért mert nem agyalok a hónap többi részében nyomasztó dolgokon, azért még léteznek a nyomasztó dolgok, csak éppen tőlem függetlenül, és az én kis elmémen kívül. Pardon, NAGY. Csak hogy tisztán lássunk.
Gáborról meg annyit, hogy szeretem nézni, mert valahogy leköti a figyelmem a jelenléte. Nem, semmi komoly, igazán, egyáltalán, csak elég ritkán látom, mert kurva messze lakik, és ritkán van alkalmunk beszélni, de ma suli után találkoztunk, és jó volt. Nem beszélgettünk sokat. De jó volt. Szeretem nézni. Tetszik - egyértelmű, de semiképpen sem gondolom, hogy összejönnék vele, ahhoz ezeknél ezerszer több kéne. Csak érdekel. Szeretem ha néz, szeretek beszélgetni vele, mert amikor nézem a szemét és ő az enyémet, akkor úgy érzem, hogy valami fura kis cinkosság van köztünk, és ő is kicsit talán izgul, én meg egészen biztosan, mert érzem. Persze ebből az egészből nem látszik semmi. Se nálam, se nála. Meg persze semmiképpen sem akarnám, ha bárki is tudomást szerezzen róla, éppen ezért nem is írok le konkrét eseményeket. Mondhatnám, hogy szarok a világra, ezt gondolom és ezt is fogom leírni Gáborral kapcsolatban, de nem fogom ezt tenni, mert van eszem, és tudom hol a határ.