I love Budapest

Reggel mentünk a Kaszásdűlőre tv-be stúdiót látogatni, majd mikor onnan mentem volna a mi kis stúdiónkba, hívott Anya, hogy mi a szitu. Nem tudtam mást csinálni, le kellett szállnom a hévről. Aztán otthagytam mindenkit, Bazsival elmentünk a Bambiba, ott csak bőgtem, ő meg vigasztalni próbált, aztán haza kellett mennem.
Ezt a hazautat nem kívánom senkinek.
Baszki nem hiszem el. Tudom, hogy így mennek a dolgok, de akkor is. Nagyon nagyon fáj. Egész nap sírtam, és holnapra úgy fogok kinézni, mint egy nagyrakás foshalom, de igazából kurvára leszarom.

Nagyon nagyon szeretem a nagypapámat. És tudom, hogy ő tudta ezt, és tudom, hogy ő is nagyon szeretett engem. És olyan durva, mindig kérdezte, hogy mikor lesz egy "kedves rendes udvarlód?", és évek óta ezt kérdezi mindig, és most van Misi és mondtam neki, és olyan boldog volt, és olyan édes. Baszki. Az élet... az ilyen.

Remélem rendben vagy kicsikém. Nagyon szeretlek, és legjobb fej voltál és legjobb ember, és hiányzol.

Jaj, és szegény Anya meg Geri, meg Mamu. Úgy kivannak ők is. Hát... sajnos... de az élet megy tovább. Muszáj neki.

Asszem lefekszem. Nagyon nagyon csúnyára sírtam már magam, nem bírom abbahagyni.

Most hívott Misi kb egy szót sem bírtam kinyögni, mert megkérdezte "aludtál? Olyan álmos a hangod". És innentől kezdve kb nem bírtam megszólalni, mert nem akartam bőgni neki, de bőgésnélkül meg nem tudtam volna válaszolni. Aztán kiböktem, és ennyi. Kussoltam és kész. Nem akartam ezt, hogy szegénykém úgy érezze, hogy valami támogató jellegűt kell mondania, mert nem kell, és valahogy nem volt jó. Nem jó most semmi.