I love Budapest

Alora.

Pénteken múlthéten Andinál aludtam, egyből beindult a poéngyár, véresre röhögtem magam. Aztán hajnalban fel és indultunk. Andi, a családja meg én. Kb 5re meg is érkeztünk Olaszországba, meseszép, csodálatos Cortina D'ampezzóba, sírnál, ha látnád milyen földöntúlian gyönyörű. Misurinában laktunk, egy nagy hotelben. Kicsi szobánk volt, amiben négyen laktunk, Andi meg én egy franciaágyon, meg Anyu meg Anita egy pótágyon. Aztán később megérkeztek Ádámék, meg Szabóék, és még este kicsit sétáltunk Andikával, aztán elég korán szunya.

Vasárnap reggel korán fel, és indulás síelni. Ádámékra kb egy órát kellett várni, aszittem agygörcsöt kapok, mert én olyan vagyok, hogy reggel fél9től este fél6ig engem nem lehet leszedni a pályáról.
Jó helyre mentünk, ezermillió pályából álló rendszer, agyeldobásig.
Aztán este haza, mindenki lezuhany, aztán vacsi, és esti séta Andival és szunya 10kor, mert hullák voltunk.

Hétfő. Reggel megint fel, új sípályára mentünk, Tofana hegycsúcs, több mint 3000 méter magasan, bepisálsz a látványtól, pedig az eddigi sem volt kutya. Nagyon para volt, mert olyan szél volt, hogy nem bírtál lefelé csúszni, mert visszafújt a hegyre a szél, de azért geci jó volt, aztán még lejjebb is síeltünk, és végül egészen lecsúsztunk Ádámmal, Bencével, Andival, Anitával, szóval zsír volt. Aztán szállásra, megnt fürdés, vacsi és death alvás.

Kedd. Reggel a szálloda busza kivitt minket, Andi, Anita, Bence meg én, mert nem akartunk a szülőkkel menni, mert ők nem bírját a tempót, és csak kb 10re jöttek ki, mi meg 8:30kor már felcsatolva haptákban mentünk fel a felvonóval. Meseszép és tökéletes pályák, ragyogó napsütés, minden perfect. De aztán jöttek a felnőttek, és gondolták menjünk el egy jobb pályára, ami kocsival kb egy óra. Mondtam, hogy nem akarok menni, ez a pálya itt fasza, és ne menjünk. De rávettek csellel, hogy nagyon szép lesz, meg nagyobb, meg jobb, így hát mentünk.
Nos. Voltam ár életemben ilyen olyan helyeken síelni. De ez mindet kenterbe verte. Ilyen álomszerűen gyönyörű nem is lehet semmi. Mentünk fel a felvonóval és mintha egy porcukorral telehintet megrajzolt díszletbe mentünk volna, mindenütt irdatlan széles pályák, mindenütt felvonók, és körülöttünk az ezer végtelen sziklás, többezer méter magas hegyek. Úristen, majd rakok be képet, mennyei volt.
Aztán Zsuzsi kitalálta, hogy menjünk még arrébb, egy még magasabb helyre. Nagyon erőteljesen vonakodtam, mert nem hittemk el, hogy ennél jobb lehet bárhol is, és hogy megérje nekem, hogy félórát utazzak megint síelés helyett. Végül mentem. Na ezt nem kellett volna.
A hely persze megint gyönyörű, de csak egy pálya volt lefelé. Az is elég szar volt már, mert tűzött a nap, és olvadt elég nagy iramban. A pálya csupa jég, de kb méterenként nagy hókupacok voltak. Szóval szar volt. Mindnyájan lejöttünk, de Anyu a másik pályán maradt. Na nem is kell mondanom, olyan 3 körül, a pálya vége felé, éreztem, hogy jön a death, és egyszercsak azon kapom magam, hogy úgy próbálok tekeredi a földön fekve, hogy a léc ne facsarja ki ezerrel a térdemet. Ugyanis valahogy összegabalyodott a lécem, és állítólag elkezdtem lefelé bukfencezni, és én erre nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy olyan kemény volt, mert láttam a térdem belülről és hallottam, ahogy recseg, és beleszakadok a fájdalomba. Na, mikor megálltam, tudtam, hogy itt gáz lesz. Ádám jött, lecsatolta a lécem. Az volt a gáz, hogy miután elestem, az egyik nem csatolt le és ezerrel csavarta ki a térdizületem. Na akkor megpróbáltam felállni. Addiga már úgy felhúztam magam, hogy nem éreztem fájdalmat, de bőgtem dühömben, hogy basszameg, lehet, hogy nem síelhetek már holnap meg holnapután, és faszom, lehet, hogy megint begipszelnek és abba belehalok.
Na akkor oké. Silerült felállni. De éreztem, hogy ez szar nekem. De ha már fel tudok állni, akkor legalább tuti, hogy nincs teljes szalagszakadás, mert akor fizikailag képtelenség lenne lábra állni. Oké. Ádám mondta, hogy hív segítséget, hogy lehozzanak a hegyről. Mondtam neki, hogy nem kell, ha állok, akkor le is jövök. Összeszedtem magam, és a fájdalomtól behugyozván majdnem Ádám vezénylésével lejöttem nagyon lassan. Na akkor be a kocsiba, lécet, cipőt le, gatyát fel, havat rákúrni a térdemre. Enikő addig keresett egy elsősegélyest. Jött is, addigra már háromszorosára dagadt a térdem, és én csak bőgtem, pedig nem is fájt, de olyan szikrázóan a dühös és elkeseredett voltam, hogy mi a faszért történik ez velem???????
Aztán visszamentünk a másik pályára kocsival, Anyut összeszedtük és irány a cortinai kórház. Oké, Ádám édesdrága volt, mivel ő perfect olaszból, jött velem, tolt a tolószékkel, jött velem a röntgenbe, jött velem végig. Nagyon édes volt. Aztán mondták, hogy nincs szalag elszakadva, valószínűleg a porc és pár oldalsó szalag sérült. Úgyhogy most felraknak rám egy sínt, ami a seggemtől a bokámig ér, és nem állhatok rá, négy fémrúd van benne, extra fasza basszameg. A kórházban mindenki nagyon kedves volt, és segítőkész. Amíg itthon az lett volna, hogy röntgen, majd ennyit mond a doki: ez fekvőgipsz.
Itt meg! Elővett egy rajzot a térdizületről, elmondta, mi sérülhetett, hogy mi a teendő, elmutogatta a röntgen képen is, meg adott fájdalomcsillapítót, meg minden. Szóval risztekpá cortinai kórház.
Aztán kocsiba, ja, meg adtak mankót is. Ádámék még megálltak egy boltnál, és én egyedül maradtam a kocsiban az ordenáré nagy sínnel a lábamon. Bőgtem, hogy faszom, nem síelhetek, nagyon ki voltam akadva. Aztán vissza a szállásra, ott pedig kész. Megdöglöttem a fájdalomba, akárhogy akármit csináltam fájt, de valami eszelősen. A kurva anyját.
Aztán aludni próbáltam este, nem nagyon ment, fájdalom csillapítók, meg jég rajtam, és ezzel a gecivel csak hanyattfekve lehet feküdni, úgy meg nem tudok elaludni. Szóval kegyetlen szar éjszakám volt.

Reggel fel, mindenki el síelni. Én meg 9-től 5ig basztam a rezet fekve, ettem a fájdalom csillapítókat, és ami ki volt téve az asztalra, mert felállni nem tudtam. Aludtam, rémálmodtam, olvastam, tévéztem, és meghaltam kábé. Este Ádám áthozta a dvd-játékosát, és megnéztük a Távkapcsot, nem volt rossz, de elég gagyi, de jókat röhögtem végre. Ádám, Andi, Bence, Anita meg én egy ágyban ültünk és néztük, nagyon romcsi volt.

Uccsó nap pedig megint ugyanaz, nem tudtam felkelni, csak haldokolni tudtam, persze azt is egyedül. Szar volt.

Szombaton reggel korán fel, mindenki bepakolt helyettem, aztán Ádámék vittek haza, nagyon rendesek édes kedvesek voltak. Utaztunk 10 órát, szenvedtem, mert meleg volt, és fájt a seggem már a sok üléstől, de felállni ugrálni meg nem tudtam basszameg.

Aztán HOMA SWEET HOME!

Bazsika jött meglátogatni, meg előtte Robiék, nagyon édik voltak mind, aztán Bazsi itt is aludt, már nem láttam több mint egy hete, ami borzasztóóóóóóóó. Ez borzasztóóó.

Aztán most meg reggel van, és már nem fáj úgy a térdem, jobban is aludtam, mert az itthoni ágyam minden ágynál tökéletesebb és altatóbb.

Hát ennyi. Így történt, hogy a világtörténelemben imáron HATODJÁRA is fekvősínben vagyok, hogy baszná meg magát a világ.

Holnap megyek dokihoz, meglássuk mi a teendő.

Szopás egy lábon ugrálni, nagy szopás, mert be sem tudod hajlítani a lábad, nem tudsz semmit sa kezedbe venni, mert abban mankó van, meg satöbbi satöbbi, a fájdalomról nem is beszélve...

Hát... jobbulást nekem.

Majd szervezek látogató túrákat hozzám szobára.