Én olyan ember vagyok, akivel lenni akarnak az emberek. Számomra csak szimpla "ismerősök" azt hiszik, hogy a világon a legjobb barátnők vagyunk. Hát ne higyjed baszki. Számomra tökéletesen érdektelen pasiknak jut néha eszébe, hogy kierőszakoljon belőlem egy találkozót. És a lehető legérthetetlenebb, hogy minél inkább ellenkezem, annál inkább erőszakos. Hát mi a kurva mindenit képzelnek ezek magukról? De még ha kedves vagy édi lennék velük, akkor megértem, hogy velem akar lenni, de én nem vagyok se édi, se ari, se egyéb ilyen jelzőket nem lehet rám aggatni. Szóval lehet valami olyan fura dolog bennem, ami felém hajtja az idiótákat, akik szívük szerint folyamatosan csak velem lennének, csak az én véleményemre kiváncsiak, csak az számít, hogy én hogyan ítélem meg őket. És rokonokból is van ilyen. Nem értem az embereket. Hát látja, hogy én nem keresem, ha látja, hogy én szarok a fejére, ha én szavakká formálom a gondolataimat, hogy nem nagyon érdekel, hogy mi van veled, hagyjál már, leszarlak, akkor fasznak kell újra és újra erőszakoskodni?????

Úgy vélem mindenkivel igyekszem jóban lenni. Igyekszem nem ártani senkinek, igyekszem úgy segítőkész lenni, hogy nem leszek lúzer és áldozat sosem. Szeretem az embereket egy bizonyos fokig. De a többségük kurvára untat. Ahogy drága barátom mondta, az emberi kapcsolataimban javarészt azt látom, hogy én milyen jófej vagyok és hogy én milyen szórakoztató vagyok. Aztán vannak azok az emberek, akiket nagyon szeretek, de egyszerűen egy idő után idegesítenek. És akkor vannak akiket a lehető legközelebb engedek magamhoz, annak ellenére, hogy velük veszekszem a legtöbbet, hiszen az ő véleményük érdekel, mert őket szeretem. Ők azok, akik nagyjából mindent megengedhetnek maguknak velem szemben. Persze szigorúan az észszerűség keretein belül.