Ez most állatira fura lesz.

Ahhoz, hogy úgy érezzem újra, hogy minden jó, hogy érezzem, hogy rendben lesz minden egyetlen egy dolgot kívánnék. Bárcsak arra ébrednék, hogy július 15-e van, és Bence még él. Minden kurva nap eszembe jut. Egyszerűen felkavarodott bennem a halálhoz való hozzáállásom. Bevillan néha, hogy mi lesz, ha meghal egy szerettem, érzem a fájdalmat, hogy milyen lesz elveszíteni, akiket nagyon szeretek, folyamatosan bennem van a rémület, hogy milyen lesz nélkülük élni, és kifacsarodik a szívem, ahogy realizálom, hogy életem során sok embert fogok elveszíteni örökre, mert ez az élet rendje. Olyan közelinek és olyan ismerősnek érzem a gyász érzetét. Iszonyúan felkavart ez a dolog Bencével kapcsolatban. Teljesen összezavart. Sokat beszélt arról, hogy ha meghal, szeretné, ha az emberek a temetésén buliznának és nem sírnának. Igen ám, de más az, hogy meghalsz öregen, boldogan, teljes élet után, és más az, hogy megnyomorítod a szeretteidet egy életre azzal, hogy véget vetsz az életednek. Hogy várhatod el ezek után, hogy vidáman búcsúzzanak tőled? Baszki. Mért kellett idáig eljutni? Hogy lehet, hogy egy 20 éves gyerek idáig eljut? Fel sem foghatom, hogy nincs többé olyan, hogy összefutok vele az utcán. Fel nem fogható, hogy ez így történt, ilyen banális, teártális, és fölösleges volt. Sajnálom, bassza meg, elképesztően sajnálom!! Bárcsak felébrednék, és nem lenne igaz ez az egész. Az emberek ilyenekbe kapaszkodnak, hogy biztos most már jó helyen van, hogy találkozik majd a régen maghalt szeretteivel, mert az, hogy nincs többé sehol, az, hogy ő már nem létezik, hogy valaki, akit kívülről belülről ismertünk megszűnt - felfoghatatlan. Elfogadod, kevesebbet gondolsz rá, de igazán fel nem fogható. Nem tudjuk mi van utána, nem tudjuk van-e utána valami. De örökre elválaszt. Soha többé nem látod.