I love Budapest

Tudod mi az érdekes? Hogy amikor mi cseperedtünk, rengeteg mesét és tanulságos történetet hallottunk nagyikáinktól a dédiről, sőt az ükapáról is. Mi ezeket a kalandokat magunkévá tettük a magunk gyermeteg és bájos módján. Hogy aztán mikor felnövünk, majd a saját unokáinkat nyűgözzük le ilyen kezdetű mondatokkal: azt hiszem talán a szépapád volt, aki egykoron... vagy lehet, hogy az ükapád...
De ez még nem is érdekes. Az érdekes az, hogy a mai kor kisgyermekei, ha nem is ismerik meg nagyszüleiket, nekik már segítségükre lesz majd a digitális technika. Ők már megnézhetik a dédit, a nagymamit, nagypapit, és két érzékszervükkel - plusz gyermeki fantáziájukkal - saját emlékeket generálnak majd olyan eseményekből, melyeket nem is éltek meg... Furcsa, és amellett, hogy hátborzongató, egyszerre szívmelengető belegondolni abba, hogy láthatnám a dédnagymamámat egy videofelvételen. Úgy, amilyen ő volt. Úgy, ahogy mozgott, viselkedett. És nem úgy, ahogy én elképzeltem kicsinek, hiszen születésem előtt két évvel meghalt. Sosem ismertem, de rengeteg történetet hallottam róla. Pont olyan volt, mint a Nagyikám.

Amikor felvettek a rádióba, azt mondták, hogy azért, mert minden rendben zajlik, sosem dicsérnek meg. Hiszen ez a munkánk, hogy minden rendben menjen. Csak akkor szólnak, ha valami gixer van. De ma! Olyan jól esett! A főszerkesztő úr lejött, és azt mondta nekünk a szája segtírségével: olyan jók vagytok ma! Szeretek itt dolgozni. Egyre többször érzem.

Nem tudom mondtam-e, de újabban - amíg a szünet van Ámerikában - megint a Grey'sszel nyomulok, lehúztam az elejétől, és most jönnek a Danys részek. Nekem reszeltek!

Holnap Kvinbáj, aztán meg stúdióbaby. Szívből remélem, hogy nem lesz ott egyik faszparaszt se, akik az elmúlt hónapokban megkörnyékeztek.