I love Budapest

Végre egy nap, amikor nem tört ketté az ideg, és nem énekeltem fennhangon a Csáki Pityubá refrénjét. Hurrá!

A mai munka ment, de aztán mentem Pintyihez, mert a múltkori jelmezbálon otthagytam nála a cipőmet, ami szopó, úgyhogy felugrottam érte, meg kicsit refresheltem magam, ami azt jelenti, hogy megigazítottam a szempillámat, majd hopp, ügyesen és okosan távoztam a tett helyszínéről, és már csak a villamoson konstatáltam, hogy én, gyík, otthagytam a sminkszettemet. Komolyan, ilyen eszementnek születni kell. Na, de éppen takarodtam a SCH-be, aholis gyűlés volt, olyan jó, hogy újra pörög, szeretek ott lenni, szeretek odajárni, főleg, hogy újabban - ha megfigyeljük - mennyi időt töltök emberekkel (kurva sokat). Ez még nem meglepő, mert eddig is így volt, de ha alaposabban ráfigyelünk a before és az after képekre, azt láthatjuk, hogy amíg régen a száz körülöttem lévő emberből kilencven jófej volt (nyilván azon belül még volt egy-kettő-három-négy, akik még annál is jobb fejek voltak), addig a mostani száz emberre jut nagyjából három bitang jófej, még tíz hagyományosan jófej, és 80-90 fosfej. Nehéz ám az élet. De nem rinyálok, ma nem. Szóval a stúdióban fain volt minden, aztán hazaiszkoltam, ami előtt természetesen felugrottam Pintyőhöz, hogy levadásszam a szminkfelszerelésemet (nem kell befosni, egy 10 cm-s kis neszeszerről van szó.. Annyira szarul azért még nem nézek ki.)

Na, és akkor Hannácska! Ma először felsírtunk, sőt, könnycsepp is volt az arcunkon (egy darab), és bizony magunktól lélegzünk!
Hajrá Hannácska! Egészséges kisbabákat!

Jaj, még valami! Az új Quimby szöveg után szabadon: Lehet a szívben is zivatar rovatunkat olvashatják. Éppen 36 órája sopánkodom, hogy lemaradtam a Szabadságharc megemlékezésről, ami az m2-n ment. Erre ma megnézném az agyam rágógumijaként rögzített Barátok köztöt (egyáltalán, de egyáltalán nem röhög), hogy kicsit sztendbájba (ahogy a művelt spanyol mondja) kapcsoljam az agyam, erre mit látok a digitális kis mesetárban? hogy Öcskös felvette a műsort! És hogy ez miért érdekes, és egyébként is hogy jön ide a szívem? Hát Simon Kornél. Ennyire egyszerű a dolog. Olyan kár, hogy nem ismer engem, szerintem már régen egy kávézóban röhögnénk halálra magunkat. És ha belegondolok, hogy akár kollégák is lehetnénk, azonnak tudom a közös gyerekeink nevét. No, persze, tudom, van itt egy-két retardált olvasó, aki azt hiszi, hogy tényleg a közös gyerekről álmodozom, az ő megnyugatásukra és blokkolásukra írom most, hogy NOT. De egyszerűen odavagyok Kornélért, főleg sajnos egyelőre csak szakmailag, emberileg pedig kevésbé, hiszen nem ismerem. De remélem egyszer majd. És akkor az élet engem igazol :) Például megint megyek majd egy darabjára (sajnos ez alatt nem azt értem egy testrészére vagy hogy az ölébe ülök).

Mélységes tisztelettel és tengernyi szeretettel ölel:

Lenor