I love Budapest

Volt egy kis szerelmi történet, de nem komoly. Egyelőre. Bruhaha. Lényeg az, hogy a semmiből, hirtelen elkezdtem sokat gondolni egy nálam jóval fiatalabb kis kölyökre, aki kereken négy évvel fiatalabb nálam. Nem tudom, hogy történt az eset, egyszer csak a semmiből azt éreztem, hogy milyen helyes, meg kedves, és milyen jó is lenne mellette ülve dumcsikázni, esetleg gurgulázva röhögni. Aztán valahogy egyre kevésbé tudtam szabadulni az ábrándoktól, miközben az volt bennem, hogy ez meg honnan jött a fejembe? No, persze a srác tényleg nagyon kedves és helyes, szó se róla, csak egyszerűen nem ismerem annyira, hogy ezek a gyanúsan hirtelen felgyülemlett érzések adekvátak legyenek. Aztán találkoztunk csütörtökön, egy kicsit dumálgattunk, aztán a hétvégém azzal telt, hogy gondolkodtam, hogy akkor mi is van itten. No, persze sok más aktív tevékenységen túl. Aztán tegnap este megint összefutottunk (ő is meg én is társasággal), váltottunk pár kedves szót, de nem lettem sokkal beljebb. És mivel tudom, hogy mindenki olvas, és most az olvasók 75%-a imádkozik istenhez, hogy add, hogy én legyek a titkos, besurranó csóklovag!!, tájékoztatásképpen mondom: nem te vagy az. Sorry.

Ma is összefutottunk, úgy örültem, hogy látom. Aztán lehet, hogy ez csak valami pajzán szimpátia, ami a bolondját járatja velem. Egyelőre nem tudom - legyen meglepetés!

De voltak ám érdemi dolgok is. Például dolgoztam, és olyan kurvára tisztelem magam! Amit én eltűrök néha, azért már konkrétan díjat kéne kapjak, de minimum egy Disney Landet. Vagy egy kifogyhatatlan, M-A-C kozmetikumokkal teli bőröndöt. Esetleg az új tornacipőt, amit vagy két hónapja kinéztem magamnak, de nem bírják egyszerűen behozni az országba. Vagy mondjuk elfogadnék pár kedves heti jegyet az ország fesztiváljaira. Vagy például nem jönne rosszul egy lakás. Vagy egy sziget. De tényleg, semmi extra.

Aztán mentem vágni, orrba-szájba, vágok, mert különben elfelejtem. Ez nem ám olyan, mint a bringázás, nehogy azt hidd! Ezt úgy elfelejted, mint Ricsi a Kis herceget. Úgy járt, hogy nagyjából 20 évesen rálelt egy bakelitlemezre, aminek borítóján a Kis herceg rajza volt. Egyből felszínre törtek a régi emlékek, hogy hányszor és mennyiszer meghallgatta ezt a bakelitet, és hányszor és mennyiszer sírt újra és újra, mert olyan csodálatos és mindent elsöprő volt a történet. 20 évesen gondolta beteszi a lejátszóba és nyom egy nosztalgia-flesset. Erre csórikám azt tapasztalta, hogy baromira oroszul van a mese, és egy árva mukkot sem ért belőle, ugyanis gyermekkorában az orosz származású édesanyja révén perfekt volt oroszból, de ahogy cseperedett, szépen lassan mindent elfelejtett, és ott ült húsz évesen gyermekkorának egyik legmeghatározóbb meséjével egy fura fintorral az arcán a lemezjátszó előtt, hogy áh, mekkora humorista az élet!