Oh... remek! Igazából most eseget le, hogy mivel jár, ha az ember blog elérési lehetőségéhez hozzájut egy másik... Számolnia kell azzal, hogy kaphat egy nem túl kedvező képet a tulajdonosról, és esetleg saját magáról is. Csak hogy én nem azért kezdtem el ezt írni, hogy majd mindenkinek megadom a címet, és jól beleleshetnek az én kis érzelmi világomba, hanem csupán azért, hogy meglegyen. De igaziból nem is baj, ha látja más is, legfőképp az nem, ha idegen, mert talán ha kell, segíteni is tud, meg tanácsot adni.. Én azért írom, mert jó vissznézni, hogy mikor hol jártam, meg kiről mit hogyan véltem. Persze ez évek távlatából értékelhető igazán.
Régen is írtam naplót, de igaz, csak nyáron. Hú, hát elképesztő visszaolvasni amit 12 éves fejjel gondoltam a világról... szerelmek, meg hasonlók, jaj, nagyon fura. Meg szeretem a fotókat, az emlékeket. A falamon nagyon sok emlék van... fogkefe, cipő, képeslap, színházjegy, mozijegy, meg, jaj, nem is jut eszembe mi minden, jobb lenne, ha egyszer inkább megnéznéd, mert olyan jó. Legalább 2 óra, míg mindent megnézel rajta.
Hihetetlen, hogy fél év sincs hátra, és betöltöm a huszat. De hé, hát nem azt képzeltük gyerek korunkban, hogy a húszéves már régesrég felnőtt? Emlékszem, hogy általánosban, amikor elsős voltam, a suli büféjéből a naaagy nyolcadikosok (14 évesek.. hihetetlen, gyererkek) megfogtak, felemeltek, és hátratettek a sor végére... hát milyen rossz ez egy picurka 6 éves kicsi lánynak? Régen meg soha sem mertem leordítani a fejét senkinek, főleg nem egy naaaagy nyolcadikosnak.. De már megnőttem. És ha kell, ordítok is. Ha nem jól ad vissza a közértes, persze, hogy szólok, ha a suliban egy nyolcadikos kitesz a sorból egy pici gyereket, még egy pofont is adok neki. Ha néni száll fel a buszra, mindig átadom a helyem, kivétel nincs. Ha cigit kér valaki tőlem, adok. De joggal elvárom, hogy mások ugyanígy segítsenek annak, akinek szüksége van rá, még ha néha rólam is van szó.
Rájöttem, hogy az én törékeny lelkemre nem vigyáz senki...
"Ágyő, múzsám, csókolj homlokon..."
