Múlik
Egyre távolabb vagy.
Emléked itt lángol előttem.
Arcod hamvait morzsolom zokogva.
Egyre távolodsz,
kiszivárogsz az álmaimból,
ajkad, mintha örök búcsút zokogna.
Kiszakadok a valóság hálójából,
zuhanva az emlékek hideg szakadékába.
Felvágom a tegnapok ereit,
kicsordul a múlt perzselő könnye,
arcán csendes mosoly húzódik,
s felém súgja, ne féljek.
Hátatfordit a holnap,
s kézenragad a jelen.
Magához húz, és gyengéden homlokon csókol.
Már nem remegek. Csupán szeretni próbálok.
Némán lehunyom szemem,
melléd képzelem magam,
kicsire összehúzva.
Szinte érzem az illatod, a tested melegét.
Hallom, ahogy hangod fülembe duruzsol.
Ma már bátrabbb vagyok,
hiába hagyott magamra a tegnap,
hiába idegen a holnap,
és hiába csak álom a jelen.
Csak egy valami örök társam. A vágy. A vágy, utánad.
A vágy az illatodra, az érintésedre, a hangodra, az ízedre...
Megfulladok nélküled.
2003.12.06. 18:46 m01ra
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://m01ra.blog.hu/api/trackback/id/tr886364639
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
