Legközelebb
Hozzád

Fülledt, meleg éjszaka.
Még sötét volt, amikor a rendőrök megérkeztek. Úgy 4 óra felé játhatott.
Beléptek, én meg ott térdeltem a földön, és reszkettem egész testemben.
Szorítottam az arcomhoz Dávid hideg kezét. Féltem. Tiszta vér volt minden. Ott
térdeltem Dávid meleg vérében...

Annyira meg voltam
rémülve, szinte sokkos állapotba kerültem, és csak annyit kántáltam monoton
hangon: szeretlek, szeretlek..

Cirógattam az arcát, és..
és nem tudtam sírni!! Egyszerűen nem tudtam ésszel felfogni, hogy életem
szépsége, a boldogságom, akire egész életemben vártam, aki miatt megszülettem,
a mindenem ott fekszik előttem! És a szemei.. nyitva vannak. Átöleltem. Tiszta
véres lett a ruhám, meg az arcom.

Így ültem teljesen
önkívületi állapotban vagy két órán keresztül. Becsuktam a szemem, és lepergett
előttem az egész. Láttam mindent. Mindent, újra.

Láttam, amikor beléptem
Anikóékhoz két nappal ezelőtt, és amint beléptem a rengeteg ember közt, ott
hátul, a kertben, ott állt Dávid. Nem ismertem, soha sem láttam még azelőtt. De
akkor megláttam, és istenem... Nem lehet elmondani! Engem nézett.

Aztán Anikó kézen fogott,
hogy odavigyen, és bemutasson neki, mert látta, hogy tetszik nekem. Pedig ha
tudta volna.. Nekem nem megtetszett, egyszerűen halálosan szerelmes lettem
belé. Ahogy egyre közelebb mentünk, láttam, hogy még mindig engem néz.
Mosolyog. És láttam minden gondolatát! Láttam, hogy ő is mindent lát, amit én.
Láttam, hogy szerelmes... belém. A lányba, akit most lát először. Csak néztük
egymást vagy 10 percig, mosolyogtunk, és tudtuk, hogy ilyen nem történhet meg,
csak egyetlen egyszer az életben. A srácok, akikkel beszélgetett, nem értették,
mi történik. Egyszer rám néztek, aztán vissza Dávidra, aztán megint rám, majd
megint Dávidra, nem értették miért a rövidzárlat. De hogy is érthették volna!?
Hogy is érthetné bárki!?

Aztán Anikó megrángatta a
vállam, én meg kezetnyújtottam végül Dávidnak.

- Szia! Anita.-
mutatkoztam be neki.

- Szia, Anita, én meg
Dávid.

De nem engedte el a kezem.
Nem láttam semmi mást, csak őt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam,
olyan kiteljesedett boldogságot éreztem minden ízemben, amit eddig soha még
csak elképzelni sem tudtam volna.

Anikó visszament a házba,
de srácok még mindig ott voltak körülöttünk. Nevettek. De olyan távolinak
hallottam őket, hogy egyáltalán nem érdekeltek.

Aztán Dávid mögém lépett.
Még mindig fogta a kezem, és elrántott onnan. Elindult. Húzott maga után.
Mentünk kifelé. Átfutottunk a kapun, még hallottuk, hogy utánunk szól valaki,
de nem érdekelt. Csak futottunk, rohantunk. Elkezdett szakadni az eső. Teljesen
sötét volt. Minden pocsolyába bele léptünk, tiszta vizesek lettünk, folyt az
arcunkon az esővíz. Kifutottunk egészen a főútig, már nagyon elfáradtam. Nem
tudtam hova visz. Aztán odaértünk a parkhoz. Be volt zárva. Ő elővett a
zsebéből egy óriási kulcscsomót, és az egyikkel kinyitotta a vasajtót.
Belopóztunk. Nem engedtem el a kezét. Lihegtünk. Csendben besétáltunk.
Fuldokoltam a rohanástól. Nagyokat nyeltem, és gyorsan vettem a levegőt, és
dörömbölt a szívem.

Világított a Hold, és még
mindig csepergett az eső. Beálltunk egy fa alá. Egymással szemben. A vizes haja
belelógott a szemébe. Csak néztük egymást. Nagyokat pislogtunk. Én még mindig
lihegtem. Mindkét kezét szorítottam. Mindketten néztünk a másik szemébe és
láttuk egymás gondolatát, és nem értettük, hogy hogy lehet az, hogy mi még soha
sem találkoztunk azelőtt.

Ott álltunk a fa alatt, és
kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit. És láttam hogy ő is meg akar
szólalni. Aztán egyszerre mondtunk, hogy "mondd csak", és ami utána
volt...

- Téged az angyalok
küldtek nekem - bukott ki tökéletesen egyszerre mindkettőnkből. Mosolyogtunk.
Kicsit féltünk is azt hiszem. Még álltunk egy darabig. Folyt a víz az arcán, és
annyira szép volt, ahogy ott állt előttem, zihált a futástól, és ahogy
szorítottam a kezét, éreztem hogyan ver a szíve.

Aztán elengedte a kezem,
és a nyakmra tette az sajátját. Becsuktam a szemem. Tudtam, hogy meg fog
csókolni. Ahogy egyre közelebb hajolt, éreztem, ahogy lélegzik, aztán éreztem
az ajkát az enyémen, és belebújtam szinte a csókjába, és ölelt, ölelt, olyan
erősen, hogy én magam voltam ő, és ő voltam én, és egyszerűen egyek voltunk.
Még soha senki nem csókolt meg így. Lefeküdtünk a fűbe. Hanyatt feküdtem, ő
pedig oldalt mellettem. Felsőtestével fölém hajolt. Megint csókolóztunk. Egyik
kezemmel a hátát simogattam, a másikkal a hátul a nyakát. Cirógatta az arcom az
orrával, én meg csak mosolyogtam. Harpdáltam a fülét, aztán hanyatt döntöttem,
az ágyékára ültem, és ráhajoltam a testére. Csókolóztunk. Egyszerre mozogtunk.
Lehúzta a fölsőmet. Az arcához hajoltam, és nyakam csókolgatta. Becsuktam a
szemem, és hagytam, hogy minden történjen magától. Aztán felült, én meg ott
maradtam az ölében. Levettem a pólóját, csókoltam a kulcscsontját, és
beleburkolóztam a teste illatába. Ott voltam a két karja közt, és éreztem,
ahogy kíván engem, és egyre gyorsabban lélegzik.. Őrjítő pillanat volt. Aztán
visszafeküdt, én meg kigomboltam a nadrágját és lehúztam. Utána ő is az
enyémet.

Aztán szeretkeztünk.
Szeretkeztünk reggelig. Láttuk, ahogy felkel a nap.

Aztán reggel úgy keltem
fel, hogy oldalt feküdtem, ő pedig szorosan mögöttem és átölelt. Felébredt.
Feléfordultam. Homlokon csókolt. -Azt hittem csak álmodtalak.- mondta, és
megölelt. Mindenünk összeért.

Még feküdtünk egy kicsit,
aztán összeszedtünk a cuccainkat, és elindultunk. Hogy hova, azt még nem
tudtuk.

Pár óra múlva
lehiggadtunk. Beszélgetni kezdtünk. Mindenről. Elmesélte a gyerekkorát, mesélt
a suliról, ahova járt, elmesélte, hogy megbukott kétszer is, mert nem volt
hajlandó bejárni az iskolába, elmesélte hogyan halt meg az anyukája, mesélt a
kutyáiról, és mindenről, ami vele valaha megtörtént.

Én is beszéltem neki a
múltamról, arról, ahogy anyuék elváltak, és hogy hiányzik a nővérem, mert
Angliába költözött 3 éve, beszéltem neki az ellenőrről, aki két napja
megbüntetett a metrón. Mindent megosztottunk egymással. Sírtunk, nevettünk
együtt.

Aztán volt, hogy csak
csöndben ültünk. Néztük egymás szemét, és éreztük amit a másik gondol. Útközben
vettünk egy-egy zsömlét az utunkba eső pékségnél, aztán sétálgattunk tovább a
külvárosban. Aztán megláttunk egy épülőfélben lévő házat az úton. Beszaladtunk.
Teljesen üres volt, csak a tégla látszott belőle. Visszhangzott minden szavunk.
A föld beton volt, de nagyon meleg. Leültünk. Fogtuk egymás kezét, és csak így
ültünk jó sokáig. Aztán ő törökülésben ült, én meg hanyattfekve az ölébe
dőltem. Felém hajolt, és megcsókolt. - Szeretlek. - súgta. - Tudom. -
válaszoltam én. Feküdtünk egy darabig, és nem győztünk betelni egymás
imádásával. Aztán elkezdtük megebédelni az útközben vett zsömlét meg a
felvágottat. Volt nála egy pillangókés, felvágta a zsömléket, és megettük.
Közben csomót nevettünk, bolondoztunk. Aztán kiterveltük, hogy elszökünk a
világ elől, valami kietlen pusztában építünk egy kis faházat, rengeteg gyereket
csinálunk, majd minden reggel paradicsomot, meg kenyeret lopunk, minden este
tüzet rakunk, és így élünk életünk végéig.

Már sötétedett, amikor
elindultunk. Kitaláltuk, hogy elmegyünk hozzánk. Visszamentünk a városba, busz,
metró, villamos, néztünk az embereket, azok meg csak bámultak minket. Olyanokat
csináltunk, hogy végig feküdtünk a metrón az ülésen, csókolóztunk, és mindenki
megbortánkozott, meg levegő után kapkodott, mi meg csak nevettünk.

Aztán hazaértünk.
Szerencsére senki nem volt otthon. Megfürödtünk. Annyira szerelmesek voltunk,
hogy azt hiszem megbolondultunk. Bementünk a szobámba. Felvette az asztalomról
a fényképezőgépet, és lefényképezett meztelenül. Aztán én is őt. És vagy ezer
képet csináltunk egymásról.

Aztán szenvedélyesen
szeretkeztünk.

Pár óra múlva kikeltünk az
ágyból, kinyomtattuk a fotókat. Minden rólam készült képet belegyűrt a
táskájába, én pedig az ágyam matraca alá tettem a többit. Beletettem a
táskájába egy pokrócot, aztán elindultunk újra, hogy elszökjünk a világ elől.

Már sötét volt. Végig
sétáltunk a városon. Megint visszamentünk abba az épülőfélben lévő házba. Volt
mellette egy kocsma. Andalító muzsika szólt belőle. Bementünk a házba. Levettük
a cipőnket, és mezítláb táncoltunk a meleg betonon, egy szót se szóltunk, csak
bámultuk egymást. Aztán megint csak beszélgettünk, imádtuk egymást, és nem
tudtuk felfogni, hogy tegnap reggel még egyikünk sem gondolta volna, hogy
teljesen megváltozik az élete.. Olyan éjjel egy körül már nagyon fáradtak
voltunk. Lefeküdtünk a takaróra. Már elég hűvös volt. Dávid levette a pólóját,
és betakart vele. Beleburkolóztam az illatába. Minden érintésétől
megborzongtam. Megint szeretkeztünk.

Olyan hajnali négy körül
értünk a helyszínre, felügyelőtársammal. A látvány megdermesztett mind a
kettőnket. A vádlott, T. Anita (15), az áldozat, K. Dávid (16),
mellkas-középtől ágyékig felmetszett holtteste fölé hajolt. A test mellett egy
pillangókés feküdt. A vádlott rezzenéstelen arccal bámulta a holttestet 20
percen keresztül, a teste remegett, és maga elé mormolta "szeretlek,
szeretlek". Nevén szólítottuk, de nem reagált.

Pár perc múlva üveges
tekintettel fordult felénk. Szeme vörös volt, és kifejezéstelen.

Majd
visszanézett az áldozatra, mellkasához emelte annak kihűlt kezét, föléje
hajolt, és elcsukló hangon csupán ennyit mondott: "Én csak beléd akartam
bújni".