Gabriel Garcia Marquez: Rémtörténet

Kevéssel dél előtt érkeztünk Arezzóba, és több mint két órán át hiába kerestük azt a középkori várkastélyt, amelyet Miguel Otero Silva, az író vásárolt a toszkán földnek ebben az idillikus szegletében. Forró, mozgalmas, augusztus elejei vasárnap volt, és a turistáktól hemzsegő utcákon nem volt könnyű olyasvalakit találni, aki el tudott volna igazítani bennünket. Hosszas és hiábavaló kérdezősködés után visszamentünk az autónkhoz, s egy útjelző nélküli dűlőúton kihajtottunk a városból; odakint egy öreg libapásztor asszony pontosan elmagyarázta nekünk, hogy merre találjuk a várkastélyt. Mielőtt elköszöntünk tőle, megkérdezte, hogy ott akarunk-e maradni éjszakára is, mire - a szándékunknak megfelelően - azt válaszoltuk, hogy csak ebédelni megyünk. - Jobb is - mondta, mert az a ház hemzseg a kísértetektől. - A feleségem meg én, akik nem hiszünk a napvilágnál hazajáró lelkekben, jót mulattunk a hiszékenységén. De a gyerekeket felvillanyozta a gondolat, hogy testközelbe kerülhetnek egy igazi kísértettel.
    Miguel Otero Silva, aki amellet, hogy kitűnő író, ragyogó házigazda és kifinomult ínyenc is, felejthetetlen ebéddel várt bennünket. Mivel már későre járt, mindjárt asztalhoz ültünk, így ebéd előtt nem volt alkalmunk belülről is megismerni a várkastélyt, de kívülről nézve egyáltalán nem látszott félelmetesnek, és a város elénk táruló látképe a nyári teraszról, ahol az ebédet feltálaltál, a maradék nyugtalanságunkat is elűzte. Szinte hihetetlen volt, hogy azon a függőházakkal teli dombon, ahol csak üggyel-bajjal fér el kilencvenezer ember, annyi hervadhatatlan hírű lángelme született, mint például Arezzói Giudo, a kottaírás feltalálója, vagy a ragyogó Vasari és a szabad szájú Aretino, vagy II. Gyula és Caius Clinius Maecenas, korunk nagy irodalom- és művészetpártolói. Miguel Otero Silva azonban a tőle megszokott jó kedéllyel megjegyezte, hogy bármily fényes történelmi nevekből áll is e társaság, a legjelesebbek mégsem ők voltak Arezzóban. - A legnevezetesebb - mondta - Ludovico, a művészetek és háborúk gran szenyorja, ennek a várkastélynak - és szerencsétlensége színhelyének - építtetője.
    Miguel Otero Silva az egész ebéd alatt Ludovicoról beszélt. Mesélt nekünk a mérhetetlenül nagy hatalmáról, szerencsétlen szerelméről és iszonyatos haláláról. Elmesélte, hogy döfte szíven hölgyét szenvedélye egy őrült pillanatában, mindjárt szeretkezés után az ágyban, és hogy utána hogy uszította magamagára vérszomjas harci vérebeit, amelyek darabokra tépték agyaraikkal. Teljes komolysággal kijelentette, hogy Ludovico kísértete azóta minden áldott éjjel, éjfél után ott bolyong a várkastély sötét termeiben, egy percnyi nyugalmat keresve szerelmi vezeklésében.
   Mindezt azonban így fényes nappal, jóllakott gyomorral és derűs lélekkel nem vettük egyébnek, csak egy újabb tréfának a számos tréfa közül, amelyekkel Miguel Otero Silva a vendégeit szokta traktálni.
   A kastély valóban hatalmas volt és komor, ahogy a déli pihenő után meggyőződhettünk róla. Két emeletén és nyolcvankét szomájában a legkülönfélébb átalakításokat végezték egymást követő urai. Miguel Otero Silva teljesen átépítette a földszintet, egy modern hálótermet is kialakított benne márványpadlóval, szaunával, meg tornasarokkal, és ide építtette a virágokkal telefuttatott teraszt is, ahol ebédeltünk. - Csupa caracasi holmi, Ludovico megtévesztésére - mondta. Valóban, magam is hallottam már róla, hogy az időlabirintus az egyetlen, amivel tévútra lehet vezetni a kísérteteket.
   Az első emelet érintetlen volt. A századok során ezt használták leginkább, de most nem volt egyéb egy sor jellegtelen szobánál, amelyeket a lekülönbözőbb korokból visszamaradt bútorok töltöttek meg.
   A felső emelet volt valamennyi közt a legelhagyatottabb, s volt ott egy érintetlenül maradt szoba, amelyben mintha megállt volna az idő: Ludovico hálószobája. Varázslatos pillanat. Ott volt az alkóvos ágy, az aranyszálakkal hímzett függönyeivel meg zsinórcsodákkal ékes ágyterítővel, rajta még midig ott száradt a megölt szerető kifröccsent vére. Ott volt a kandalló a megdermedt hamuval s az utolsó megkövesedett fahasábbal, a fegyverszekrény a gondosan ápolt fegyverekkel, s a merengő arcú lovag olajportréja, valamelyik firenzei mester munkája, akinek nem volt annyi szerencséje, hogy túlélje korát. Engem mégis az a friss eperszag kapott meg leginkább, ami a megmagyarázhatatlanul ott lebegett a szoba levegőjében.
   Toscanában nyáron hosszúak és szelídek a nappalok, és este kilenckor még tisztán látni az ég alját. Miután belülről is megmutatta nekünk a kastélyt, Miguel Otero Silva elvitt bennünket a Szent Ferenc-templomba, hogy megnézzük Piero Della Francesca freskóit, utána élénk eszmecsere közben megittunk egy kávét a téren, az alkony első fuvallataitól megszépül oszlopcsarnok alatt, és amikor visszamentünk a kastélyba a csomagjainkért, a vacsora már fel volt tálalva. Ott kellett hát maradjunk vacsorára.
    Mialatt mi az asztalnál ültünk, a gyerekek fáklyát gyújtottak a konyhában, és felfedezőútra indultak az emeletek sötét zugaiban. Az asztal mellől hallottuk szilaj dobogásukat a lépcsőkön, az ajtók gyászos nyikorgását s a lurkók vidám kiáltásait, ahogy Ludovicót szólongatták az elhagyott szobákban. Nekik jutott eszükbe a bolond ötlet, hogy maradjunk ott éjszakára. Miguel Otero Silva el volt bűvölve az ötlettől, és nekünk nem volt bátorságunk nemet mondani.
    Jóllehet az ellenkezőjétől tartottam, nagyon kellemesen aludtunk, a feleségem meg én egy földszinti hálószobában, a gyerekeink pedig a szomszédos helyiségben. Elalvás előtt még megszámoltam a a szoba ingaórájának tizenkét álmatlan ütését, és egy pillanatra eszembejutott a libapásztor asszony. De olyan fáradtak voltunk, hogy nagyon hamar elnyomott az álom; mélyen egyhuzamban aludtam reggelig, s már hét óra is elmúlt, mire felébredtem: a nap ragyogóan sütött. Mellettem Mercedes az igazak álmát aludta. "Micsoda ostobaság - gondoltam -, hogy valaki még manapság is higgyen a kísértetekben." Csak akkor döbbentem rá - szívembe markoló rémülettel -, hogy nem abban a szobában vagyunk, ahol az este lefeküdtünk, hanem Ludovico hálószobájában, a véres ágyában. Valaki kicserélte a szobánkat, mialatt aludtunk.

1980. október