Reggel még aludtam, amikor csörizett a telcsim. Ricsi volt, és mondtam neki, hogy jöjjön át. Addig rendetraktam, kiporszívóztam, lefürödtem, felöltöztem. Aztán megérkezett :) Bementünk a szobámba, és segítet feltenni a Kill Bill plakátot a falamra, mert én túl kicsi vagyok hozzá és nem értem fel.
Aztán Anya elment, és ott feküdtünk az ágyamban, végig csókoltuk egymást, és simogatott a kedves helyeken, és NAGYON JÓÓÓ VOLT! Aztán tévéztünk is, közben csupa szép dolgot mondtunk egymásnak, és ezek azért jók, mert nem azért mondjuk, hogy a másiknak bókoljunk, hanem mert tényleg így van! Imádom a kis hasát, a szép szemeit, a száját, a kezét, az egész Ricsi-jelenséget :)
Aztán a tévében épp a Játszom című Holigans szám ment, ő ölelt, én meg néztem, és elkezdtem pityeregni egy kicsit, ő szorított magához, aztán abbahogytam, mert ezzel nem könnyítem meg a dolgát... De felfoghatlan, hogy egy nagy repülő elviszi őt tőlem 1500 kilóméterre, és 2,5 évre!!!!
Aztán főztünk is együtt, megebédeltünk. Aztán még jó sokáig ölelkeztünk, meg csókolóztunk, meg bujálkodtunk (hehe), és nagyon jó vele lenni. Jó vele minden. Minden!
Aztán kikísértem a villamoshoz, ott is vagy egy félórát egyfolytában smároltunk, hálistennek senki sem volt a megállóban :)
Aztán felszállt, és nem sírtam, csak mosolyogtam, és integettünk... Pffff, mint a filmeken.

Semmi nem marad életem legszebb 7 napjából, csupán egy fekete színű cipő fűző a karomon, amit ő viselt évekig, és most rám adta...

Szeretem a srácot, de nagyon. És nem tudjuk mi lesz, meg hogyan tovább, csak nyáron jön haza, akkor is csak egy hétre, és elviszik tőlem megint... Hát miféle undorító játéka ez az életnek??? Megmutatja, hogy milyen boldogok is lehetünk, aztán hopp, eltűnik, mint valami káprázat...