Megnéztem a Megasztárt!! Nyert Caramel!
Dönthetetlenül atom volt. Hihetetlen forma! Őrületes a hangja, nyagyon birnám hallgatni. De Palcsó is zsir volt nagyon, csak hát ég és föld a kettő.
Caramel már az legelődöntőben kicsinálta a népet a "Szállok egy dallal" cimű saját szerzeménnyel. Sztem. Bár Gabi is frankó volt eléggé. Meg Bugi. Csak a Torrest nem birtam nézni. Meg hallgatni.
Téemnél alszom szerdáig. Kedden nyelműv zéhá, szerdán kultúrálisantropológia, és meg kell még irnom a 8 oldalas irodalomesztétika házidogát. Amiből eddig megmondom mennyi van:
Egy mezítlábas, mosolygós, koszos kis utcagyerek egy napon a civilizációtól elzárt, poros, napsütötte falucskájában a homokban játszadozva egy ékszerdobozt talált. Felemelte, két kézzel fogta, és tudta, hogy ez a kincs mostantól az övé, csakis az övé.
Hónapokon keresztül minden este megbabonázva bámulta az összekarcolt, kopott ékszerdobozt. Szorongatja, minden éjjel a párnája alá teszi, napközben a zsebében rejtegeti. Ez a titokzatos kincs csak az övé. Mígnem egy napon, mikor reggel a nadrágja zsebébe próbálta gyömöszölni, felpattant a dobozon az addig észrevétlen patent.
Az ékszerdoboz hatalmasat ásított, és feltárta az ámuldozó kisgyermek előtt a vakítóan ragyogó, kristálytiszta gyémántot.
Azt hiszem ezzel a hasonlattal tudnám leginkább kifejezni, hogy mit érzek, mikor e zseniális író lenyűgöző regényeit olvasom. Amikor nem csak látom magam előtt Márquez elméjének csodálatos, zsúfolt, élettől forrongó falvait, hanem én magam is ott vagyok. Látom a házakat, a vörös homokkal borított utcácskákat, hallom a gyerekzsivajt, látom, ahogy alig-ruhában az udvaron játszanak, érzem a hőséget, és hunyorognom kell a vakító napsütéstől. Ott vagyok az álmokkal, vágyakkal, varázslatokkal telített világban, amelyből csak akkor eszmélek fel, mikor az utolsó, teleírt lapra ráhajtom a könyv kemény fedelét.
Most lefekszem. Fáradt vagyok.
Jó éjt.
