I love Budapest

Lárifáradt vagyok. Gondoltam ma Márkra. Csomó régi levelét elolvastam ma! Meg van az összes. Még az is, amit én küldtem neki. Én ilyen vagyok! Ami emlék, vagyis ami életem meghatározó része, annak szeretem "kezem ügyében" tudni a "könyvjelzőjét". Jelen esetben Márk leveleit, melyeknek ha nem is tudom a tartalmát - ó, hogy is tudhatnám, rengeteg sok (és mégsem elég sosem) -, akkor is mindig itt a technika, mely mint egy könyvjelző, felnyitja azt az emlék-fejezetet előttem, amelyre egy adott pillanatban újra emlékezni szeretnék a lehető legpontosabban.
Szeretem az emlékeket. A szép dolgok emlékeit. De ugyanakkor irtózom is tőlük. Azt hiszem ez az én saját, privát, velemszületett hülyeségem. Ugyanis ha volt az életemben olyan szakasz, amely gyönyörű volt, és olyan de olyan felhőtlenül boldog voltam, hogy levegőt is csak zihálva bírtam venni, és az egyszercsak megszűnt előjel és minden egyéb nélkül, akkor nagyon de nagyon tud fájni a visszagondolás. Mondok két példát. Az egyik: életem legnagyobb szerelme, Ricsi, szó nélkül itt tudott hagyni egy évvel ezelőtt. És még csak nem is beszélhettem meg vele, mert tőlem 1500 km-re ment.. ÉLNI! Ó, hogy gyűlölöm ilyenkor a technikát, és olyan szánalmas, miként ott ülsz a számítógép előtt, és próbálod szmájlikba, kis és nagy betűkbe és felkiáltó jelekbe sújkolni az érzéseid, a dühöd, a fájdalmad, a szerelmed... És nem lehet. Mert nem lehet. A szavak leírva csak szavak. A hang, az arc, a szem nélkül nem éri töredékét sem...
Óh, kissé mintha elkanyarodtam volna az imént. Tehát arra gondolok, hogy ami fájt nekem, hogy elmúlt - legyen ez Ricsi, vagy Est fm, vagy Anima, vagy a régi osztályom, vagy bármi -, fáj visszagondolnom rá. És ilyenkor érzem azt, hogy bárcsak elfelejthetném életem egyes apró kis szilánkjait... És bár tudom, ezek nem nagy dolgok. De mivel nekem ezek a dolgok a legnagyobbak, így számomra mindennél nagyobb a jelentőségük. Mindig. És örökké. Mert nem felejtem el őket soha. És most persze nem csak az imént felsorolt egy-néhány történésről és behatásról beszélek, hanem mindarról, ami engem olyanná tett és formált, mint amilyen vagyok. Nem bánok semmit. A múltam szült meg engem ide, a jelenbe.

Nem tudom érthető voltam-e. Rég jött ki belőlem ehhez hasonlatos "mentális hányás", már úgy értem ide.

Jó éjt!