I love Budapest

Dlága Balátom! - ezt a bejegyzést csak és kizárólag neked írom, nem érdekes, hogy mások megértik-e.
Itt fekszem a gép előtt és folyik a könnyem. De nem zokogok vagy valami, csak kicsit sírdogálok. Vágom én, hogy nem jönnek össze a dolgok, de azért nem kéne nekem esned, nem kéne velem is úgy viselkedned, mintha minimum ellenség lennék. Úgy gondolom, kibaszottul nincs okod erre, mert ha látom, hogy szar kedved van, felhívlak, elmehetünk ide-oda bárhova, számíthatsz rám igazán, és úgy gondolom teljes szívemből, hogy nem sok okot adtam arra, hogy megbánts, vagy ilyesmi.
Sokszor belefutok ebbe, - hogy úgy mondjam tipikus, hogy szar a kedved miatt, amit én megértek -, megpróbállak felvidítani, vagy nem is tudom, elterelni a figyelmed ezekről a dolgokról, és te meg meg sem próbálsz kitörni a gondokból, csak azon kapom magam, hogy megint én vagyok a hülye. Hát tudod ez szar.
Ma sem és egyébként sem azért vetettem fel az Almádis dolgot, hogy geci legyek, hanem hogy tudd, hogy semmi para az égvilágon nem lenne belőle. Emlékszel, mikor kurvára készen voltam, amikor ültünk az M3as szélénél a felüljárón a lépcsőn? Na, akkor minden szarul jött ki nekem. Nem voltam jó helyzetben. És én viselkedtem szerinted ilyen undokul, ahogy te szoktál ilyenkor? Azt hiszem nem. Tudod, ha szar a kedvem, akkor ahhoz fordulok, aki segíthet ezen, vagy akivel elmúlik a szar kedvem, és nem akarom megbántani. Érted? Tényleg sírok. Olyan jó kedvem volt. És azt akartam, neked is az legyen.
Mindegy, én nem tudok mit csinálni. Ez már tényleg a saját hülyeséged. A te dolgod. Na mindegy, nem tudok most semmi értelmi jellegűt összehozni.
Kimentem Anyához, látta hogy sírok, megölelgetett, mondtam neki, hogy nem tom mért vagy ilyen. Tudom, hogy nem vagy az a fajta aki bocsánatot kér, meg tudom, hogy előbb mondod, hogy ezért mért kéne bocsánatot kérni. Olyan egy makacs dög vagy! De azért nagyon szeretlek, nem arról van szó. Csak most. Megbántottál. De persze nem baj, mert el fog múlni. Majd hívj fel, ha elolvastad.