I love Budapest

Najó, szar a kedvem. Nem tudom mért. Talán mert Anyu már egy hete tök beteg. Talán mert ebben a pillanatban éppen nem vagyok boldog, és valóban úgy érzem, hogy nem is leszek az soha. Talán mert fáradt vagyok. Talán mert mindjárt megjön. Nem tudom. De nem vagyok jól.

Tegnap mentem jazzbe, nem volt semmi exrta, sőt kifejezetten lapos volt a buli. De páran elég jól elbeszélgettünk. Kicsit meg kell mondjam, féltem újra találkozni az arcokkal a kedd éjjelt követően, de nem volt semmi gond. Minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Miki ott aludt velem a galérián, én meg álmomból felriadva kifutottam mezitláb a folyósóra, és mérgesen néztem a hajnal fél5kor még mindig eszelős részegen ordítozó jazzesekre. Aztán be is ütöttem a lépcsőn a sipcsontom, és nagyon fájt, és fáj még most is.

Aztán 10-kor keltünk. Aztán futottam haza, otthon meg kaja, meg megírtam a rádiójátékot, meg fürdés, ilyesmi. Aztán vissza ezerrel sch-be, Bazsi kibaszott sokat késett, benézte az órát. De nem baj, Addig Fridával kapcsolatot teremtettünk egymással a süket és hangmérnöki szoba között. Aztán megjött Bazsi, aztán fel is mondtuk a részeinket, annak rendje és módja szerint. Aztán Bazsi el, jött Réka, ő is felmodta a magáét, aztán ő is el, aztán Karcsi, Frida meg én beszélgettünk, olyan jó volt. Csak nyugodtság és beszélgetés.

De mégis. Olyan zaklatott vagyok. Vagy nem is tudom. Elkeseredett. Tudod, belekerültem ebbe a csaptba nagy hirtelen, ahol van vagy 30 srác. És mikor látom, hogy nem mindegyik közömbös irántam, akkor kezdem magam rosszul érezni. Vannak nők, akiknek kell azoktól az emberektől is pozitív visszajelzés, akik nem is tetszenek neki. Hát nekem nem kell. Vagyis, hogy is mondjam. Pont csak annyira kell, amennyit én is meg tudok neki adni. Vagyis ha én kedvesnek találok valakit, akkor nyilván úgy lesz egészséges a kapcsolatunk (nem párkapcsolat), hogy ha ő is pont olyan mértékben gondolja rólam ugyanezt. Tehát kell egy egyensúly két ember között. Hogy egyformán álljon mindenki a másikhoz. Akit kedvelek, az jó ha kedvel. Akibe szerelmes vagyok, az fantasztikus, ha ő is úgy érzi. Akit meg csak nagyon kedvesnek találok, attól nem esik jól, ha látom rajta, hogy végtelenül oda van értem. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de ez kurvára teher. Nem, nem kell sajnálni, nem arról van szó. Csak hát valahol felelősséggel tartozol valaki iránt. Mert azt hiszem, megtenne értem sok mindent, úgyis, hogy tudja, hogy nem leszek vele soha. Mondtam neki, hogy én nem úgy látom a dolgokat, ahogyan ő. És tudod mit? Erről senki sem tehet. Mikor Pipével volt az a dolog, és én megmondtam neki, hogy mit érzek, és ő azt mondta, hogy ő pedig nem érzi, akkor is józanul fel tudtam fogni, hogy ez van, erről nem tehet senki. Hiszen ahhoz, hogy két ember szerelmes legyen egymásba, baromi nagy mázli kell. Mikor Ricsi először előjött azzal, hogy ő szerelmes belém, hónapokig mondtam neki, hogy bár én is az lennék belé. És tényleg ezt kívántam. De sajnos ez nem így megy. Aztán más kérdés, hogy a végén én is beleszerettem. Pont két éve volt.

Szóval, igen ott vagyok, ahol a part szakad. Csak más a környezet, mások az emberek, és én magam is más vagyok egy kicsit. Semmi sem állandó. és nem akarok szentimentáliskodni, vagy csöpögősnek tűnni, mert ismersz, de azt kell mondjam, hogy az űr az mindig ugyanaz. Kicsit máshol van, ideig-óráig kicsit talán kisebb lesz, de ott van.
De tudod mi a hihetetlen? Hogy abban reménykedem, hogy hiszek még a mesékben. Nem a mesékben bízom, csak remélem, hogy létezhetnek.

Fáj a torkom, már elegem van a meghülésből, elegem van a torokfájásból, a köhögésből, a rekedtségből, elegem van a tapló srácokból, elegem van azokból, akik nem tetszenek, de mégis jönnek, elegem van a sok elégedetlen emberből... Az élet annyira egyszerű.
Ha tudod mit akarsz, de nem adsz fel érte semmit, vajon tényleg igazán akarod? Nem tudom. Azt tudom, hogy én mit akarok. És azt is tudom, hogy bármit megtennék érte. Mert első sorban nem kérné, hogy bármit is megtegyek érte.

Nem tudom lehet-e követni. Nem, nem hiszek ilyen badarságokban, hogy nagy ő. A szerelemben hiszek. Nem egyben, de az érzésben igen. És mi van, ha sosem leszek szerelmes? Persze tudom, hogy leszek - az eszemmel.
Nem vagyok hajlandó leállni szar alakokkal egy percig sem. Vagy csak "féltökéletessel" sem. Mert nem menne. Tudom, hogy sokkal többet érdemlek a "féltökéletesnél". És nem csak dacból, vagy nem tudom miből, csak egyszerűen nem menne és kész.
Ami nem igaz, az kinek kell? Valahogy az ember mégiscsak ugyanaba a folyóba lép. Nem arról van szó, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, csak egyszerűen újra meg újra belekerül egy helyzetbe. Nem gondolom, hogy hibáztam volna.
Magam ellen vétenék, ha alább adnám. És ezt nem teném meg sosem. Nem mert dacból, hanem mert nem tudnám megtenni.

Jóéjt.