I love Budapest

Főztünk Anyával. és eszembe jutott valami nagyon fontos a kis lelkivilágomból. Ma beleolvasgattam régi bejegyzéseimbe. És annyira rossz érzés fogott el. Nem akarom, hogy életem legkibaszott nagyobb szerelmével eltöltött igen rövidke eszelős időszakot gyerekszerelemnek gondolja bárki is. És a legdurvább, hogy visszaolvasva nekem tűnt leginkább annak. Úgyhogy hiába az írás ebben a dologban; csak én tudom, hogy milyen felhőtlenül és végtelenül és IGAZÁN boldog voltam akkor. és bár ma már semmit nem érzek, és semmitre nem vágyom vele kapcsolatban, akkor is jó érzés tudni, hogy lehet ilyen. Igazán itt értettem meg mit jelent az, hogy "ami nem öl meg, az erősebbé tesz", hiszen mikor elment, egyszerüen végem volt. De nem sírtam. Tudtam, hogy semmi értelme sírni. Onnantól kezdve mindent eltettem és kidobtam, ami rá emlékeztetett, nehogy kiboruljak. Magam miatt zárkóztam el a létezésétől. És ma, két évvel később, nagyon jól tudom, hogy ez hatalmas lecke volt számomra az élettől. Hiszem megláthattam, hogy milyen is az, amikor valaki felhőtlenül boldog, és amikor olyan kibaszott szerelmes, hogy tényleg és TÉNYLEG azt hiszed, hogy ilyet soha senki nem érzett még. Amikor a másik tényleg neked való. Amikor a másik a tökéletes a számodra. És te is pont ugyanannyira vagy neki tökéletes. Hát tudod, ezért megérte bőven minden. Hogy tudom van ilyen. Hogy tudjam nem velem van a baj. Hogy tudjam mi az, amiért kurvára legjobb élni. Hogy tudjam milyen az, amikor minden ízedben érzed a nyugalmat, a teljességet, a boldogságot. Amikor tényleg érzed, hogy ez a legtöbb. Ennél jobb nem lehet.

Ezt most csak azért írtam le, hogy mostani felfogásommal is leírjam, amit akkor éreztem. És nyilván ennyi idő elteltével másképp emlékszem már. De mikor most visszaolvastam, olyan kis csacsiságnak tünt. De tudom, hogy nem az volt. Tetőpont volt. Remélem újra elérhető tetőpont. Persze nem Ricsivel.

Talán ezért szarakodom ennyit. Talán. Nem tudom. De ezn már nem tudok változtatni. ha valaki nem tetszik, azzal nem tudok mit kezdeni. és mindennél jobban vágyom arra, hogy szerelmes legyek, de egyszerűen nem találok senkit. Ideig óráig, hol jobb, hol rosszabb. Mikor azt hiszem éppen hogy úú, lehet, hogy ez jó lesz!? Akkor úgyis beüt valami szar, és már nem is kell az egész. Faszom.

"Lehet, hogy a szerelmet hajszoljuk? Vagy mind csak szajhák vagyunk?"