Most egyszerűen olyan kicsinek, védtelennek, és üresnek érzem magam. Beszéltem Tomival telefonon, neki is már majdnem bőgtem, azt mondja hagyjam a picsába az egészet, és tudom hogy igaza van, de bízom benne, hogy nem kell hagynom a picsába az egészet...
Annyira nem értem én ezt. De tényleg vadászkurvának hatok, vagy olyannak aki embereket eszik? Mert valahogy mindig megijednek tőlem. Úgy gondolom felnőtt ember vagyok, lehet velem beszélni. Úgy gondolom helyesen cselekszem. Úgy érzem tényleg, hogy szerethető vagyok és értékes.
...és olyan jó lenne ha most megölelgetne valaki és csak megsimizné a buksim, hogy nyugi, hidd el, hogy boldog leszel.
Annyi szép dolog történt velem, annyi szép dologban van részem folyamatosan. Hiszen ott tanulok, ahol tanulni szeretnék, nekem vannak a legjobb barátaim a világon, imádom őket, és sokat bulizom, és okos vagyok és vicces és kedves, és néha kicsit oltós, de az is kell, és egyszerűen nem értem hogy mért nem azoknak tetszem, akik nekem tetszenek, vagy ha tetszem is nekik, félnek tőlem, és nem értem, hogy mért azoknak tetszem és mért azok kezdenek ki velem, akik nekem nem tetszenek.
Tudod, nem kell sok ahhoz, hogy valakit jónak lássak. Tényleg nem. De valahogy mégsem jön össze sosem. Úgy elkeserít néha. Mi van ha nincs szívem már? Persze tudom hogy van, de néha ilyenek jutnak az eszembe... Meg persze tudom, hogy majd biztos jó lesz, meg boldog leszek, meg ennyi balfék és kevésbé balfék után majd jön egy hatalmas sokáig tartó őrületes boldogság. Bízom benne. Utóbbi hosszú időben ott volt Kocsis, akibe szerelmes voltam, ott volt utána pár kis hülyeség, aztán ott volt Ricsi, aki meg lelépett másik országba élni. De ő nem félt tőlem. Ő meg akart ismerni, és megismert és imádott és szerelmesek voltunk. Aztán elköltöztek Belgiumba. Aztán volt Ati aki érdekelt, de persze közel sem annyira, hogy azt érezzem, hogy lehet valami belőle. De bíztam benne. És ő olyan volt, hogy egyszerűen vibrált közöttünk a levegő. Ha nem is beszélgettünk, akkor is. Aztán mikor arra került volna a sor, hogy annyira szerettem volna hogy elhív valahova, akkor egyszerűen berezelt! És tudom, hogy jó is lehetett volna. Aztán meg mikor már ezerszer elfelejtettem, akkor meg jött, hogy mi lenne, de akkor már nem érdekelt... Utána meg megint csak az volt, hogy jött mindenféle ember, aki kart volna tőlem valamit, ismertek, és ők látták azt, amit szeretném ha látnának bennem, de ők meg nem érdekeltek... Ezen nem tudok változtatni, mert ha valaki nem tetszik, akkor egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Aztán volt Páfrány. Ő is meg én is tudom, hogy ő más volt! Hogy ő érdekelt! 2 hónapot voltam vele. Vele minden jó lehetett volna. Csak egyszerűen nem éreztem annyira azt a bizonyos dolgot, hogy egészen biztos legyek magamban, hogy ez kell nekem sokáig. És kiszálltam. Aztán volt Ádám. Na ő a másik olyan, aki ááááááááá így felidegesít ha rágondolok. Egymásra voltunk kattanva órákon át folyamatosan msn-eztünk, élőben is végünk volt, olyan zavarban voltunk, meg ha csak egymáshoz értünk úúúúú. De aztán ő is berezelt. Nem értem! Aztán Pipe. Na ő az, akire azt mondtam, hogy benne hiba nincs, tökéletes. Egyszer egymásnak estünk, aztán másnap - életemben először csináltam ilyet -, megkerestem, és elhívtm valahova. Megmondtam neki, hogy tetszik nekem, és nagyon jól elbeszélgettünk, meg nevettünk, és nagyon de nagyon kedvesen és édesen azt mondta, hogy bír engem, de ő nem vonzódik úgy hozzám, ahogy én őhozzá. Na továbbra sem fogok azt hiszem senkinek sem így kitárulkozni, hacsak nem teljesen egyértelmű, hogy a másiknak is tetszem. Aztán Pipe után volt két srác, akik tényleg tényleg szerelmesek voltak belém. Én pedig semmit nem tettem! Csak sokat lógtam velük nagy társaságban. Részegen meg az egyikkel egymásnak estünk, de én nem akartam tőle semmit. És nem is viselkedtem úgy. Csak mert kedves vagyok, meg segítek, azért még nem tetszik. És mind a két srác nagyon nagyon kedves volt. És tényleg bírtam őket. De ők többet akartak (persze más-más időben voltak, kb egymás után egy hónap eltéréssel). Én meg nem. Megmondtam nekik, mert így korrekt. Aztán meg... mindig ugyanaz!
Most hívott Anya, neki is sírdogáltam, ő meg vigasztal, mert egy édesbogárka, és mindig mondja, hogy Petra, egyszer hidd el, hogy úgyis látni fogják, hogy milyen kincs vagy.
És én hiába mondom neki, hogy persze én is ezt hajtogatom magamnak, de ha egyszer kilátásom sincs ilyesmire?
Úgy el vagyok keseredve. Olyan kicsi vagyok. És annyira de annyira tudom, hogy jó lehetne! Tudom, hogy nem akarok sokat! Tudom, hogy nem nagy dolog, ami kell nekem! Csak nevettessen meg, legyen határozott és tudja mit csinál, vagyis legyen következetes! Az hogy hogy néz ki... Ááááá, nem lehet meghatározni. Hülyeség. Eddig mindenki másmilyen volt aki igazán tetszett. Persze, így utólag visszanézve nem volt sok. Nem érzem úgy hogy velem lenne a hiba. Úgy gondolom objektív tudok lenni, reálisan gondolkodom, észszerűen cselekszem. Úgy érzem tökéletes társ és ilyesmi lehetnék. Olyan akivel jó együtt lenni. Aki nem akaszkodik a másikra, aki szabadságot ad, aki szbadságot kér.. És áááááááááá, egyszerűen nem értem. Tudom, hogy szórakoztató, helyes lány vagyok. És valahogy... mégsem megy. Aki tetszik (már ha találok ilyet) szarik rám, aki meg jönne szívestül, ő meg nekem nem kell...
Istenem! Srácok! szedjétek össze magatokat kérlek! Annyi értékes lány van. Nem kell megrémülni, nem kell elfutni...
Még kicsit sirdogálok.. Aztán elmúlik.
Olyan jó néha így kisírni a dolgokat. Olyan jó lenne ha most megölelgetne bárki jó erősen.
.. és ez az egész egy sima szekszésnyújorkos bőgésből indult... fene az érzékeny lelkemet.
Jó éjt.
Annyira nem értem én ezt. De tényleg vadászkurvának hatok, vagy olyannak aki embereket eszik? Mert valahogy mindig megijednek tőlem. Úgy gondolom felnőtt ember vagyok, lehet velem beszélni. Úgy gondolom helyesen cselekszem. Úgy érzem tényleg, hogy szerethető vagyok és értékes.
...és olyan jó lenne ha most megölelgetne valaki és csak megsimizné a buksim, hogy nyugi, hidd el, hogy boldog leszel.
Annyi szép dolog történt velem, annyi szép dologban van részem folyamatosan. Hiszen ott tanulok, ahol tanulni szeretnék, nekem vannak a legjobb barátaim a világon, imádom őket, és sokat bulizom, és okos vagyok és vicces és kedves, és néha kicsit oltós, de az is kell, és egyszerűen nem értem hogy mért nem azoknak tetszem, akik nekem tetszenek, vagy ha tetszem is nekik, félnek tőlem, és nem értem, hogy mért azoknak tetszem és mért azok kezdenek ki velem, akik nekem nem tetszenek.
Tudod, nem kell sok ahhoz, hogy valakit jónak lássak. Tényleg nem. De valahogy mégsem jön össze sosem. Úgy elkeserít néha. Mi van ha nincs szívem már? Persze tudom hogy van, de néha ilyenek jutnak az eszembe... Meg persze tudom, hogy majd biztos jó lesz, meg boldog leszek, meg ennyi balfék és kevésbé balfék után majd jön egy hatalmas sokáig tartó őrületes boldogság. Bízom benne. Utóbbi hosszú időben ott volt Kocsis, akibe szerelmes voltam, ott volt utána pár kis hülyeség, aztán ott volt Ricsi, aki meg lelépett másik országba élni. De ő nem félt tőlem. Ő meg akart ismerni, és megismert és imádott és szerelmesek voltunk. Aztán elköltöztek Belgiumba. Aztán volt Ati aki érdekelt, de persze közel sem annyira, hogy azt érezzem, hogy lehet valami belőle. De bíztam benne. És ő olyan volt, hogy egyszerűen vibrált közöttünk a levegő. Ha nem is beszélgettünk, akkor is. Aztán mikor arra került volna a sor, hogy annyira szerettem volna hogy elhív valahova, akkor egyszerűen berezelt! És tudom, hogy jó is lehetett volna. Aztán meg mikor már ezerszer elfelejtettem, akkor meg jött, hogy mi lenne, de akkor már nem érdekelt... Utána meg megint csak az volt, hogy jött mindenféle ember, aki kart volna tőlem valamit, ismertek, és ők látták azt, amit szeretném ha látnának bennem, de ők meg nem érdekeltek... Ezen nem tudok változtatni, mert ha valaki nem tetszik, akkor egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Aztán volt Páfrány. Ő is meg én is tudom, hogy ő más volt! Hogy ő érdekelt! 2 hónapot voltam vele. Vele minden jó lehetett volna. Csak egyszerűen nem éreztem annyira azt a bizonyos dolgot, hogy egészen biztos legyek magamban, hogy ez kell nekem sokáig. És kiszálltam. Aztán volt Ádám. Na ő a másik olyan, aki ááááááááá így felidegesít ha rágondolok. Egymásra voltunk kattanva órákon át folyamatosan msn-eztünk, élőben is végünk volt, olyan zavarban voltunk, meg ha csak egymáshoz értünk úúúúú. De aztán ő is berezelt. Nem értem! Aztán Pipe. Na ő az, akire azt mondtam, hogy benne hiba nincs, tökéletes. Egyszer egymásnak estünk, aztán másnap - életemben először csináltam ilyet -, megkerestem, és elhívtm valahova. Megmondtam neki, hogy tetszik nekem, és nagyon jól elbeszélgettünk, meg nevettünk, és nagyon de nagyon kedvesen és édesen azt mondta, hogy bír engem, de ő nem vonzódik úgy hozzám, ahogy én őhozzá. Na továbbra sem fogok azt hiszem senkinek sem így kitárulkozni, hacsak nem teljesen egyértelmű, hogy a másiknak is tetszem. Aztán Pipe után volt két srác, akik tényleg tényleg szerelmesek voltak belém. Én pedig semmit nem tettem! Csak sokat lógtam velük nagy társaságban. Részegen meg az egyikkel egymásnak estünk, de én nem akartam tőle semmit. És nem is viselkedtem úgy. Csak mert kedves vagyok, meg segítek, azért még nem tetszik. És mind a két srác nagyon nagyon kedves volt. És tényleg bírtam őket. De ők többet akartak (persze más-más időben voltak, kb egymás után egy hónap eltéréssel). Én meg nem. Megmondtam nekik, mert így korrekt. Aztán meg... mindig ugyanaz!
Most hívott Anya, neki is sírdogáltam, ő meg vigasztal, mert egy édesbogárka, és mindig mondja, hogy Petra, egyszer hidd el, hogy úgyis látni fogják, hogy milyen kincs vagy.
És én hiába mondom neki, hogy persze én is ezt hajtogatom magamnak, de ha egyszer kilátásom sincs ilyesmire?
Úgy el vagyok keseredve. Olyan kicsi vagyok. És annyira de annyira tudom, hogy jó lehetne! Tudom, hogy nem akarok sokat! Tudom, hogy nem nagy dolog, ami kell nekem! Csak nevettessen meg, legyen határozott és tudja mit csinál, vagyis legyen következetes! Az hogy hogy néz ki... Ááááá, nem lehet meghatározni. Hülyeség. Eddig mindenki másmilyen volt aki igazán tetszett. Persze, így utólag visszanézve nem volt sok. Nem érzem úgy hogy velem lenne a hiba. Úgy gondolom objektív tudok lenni, reálisan gondolkodom, észszerűen cselekszem. Úgy érzem tökéletes társ és ilyesmi lehetnék. Olyan akivel jó együtt lenni. Aki nem akaszkodik a másikra, aki szabadságot ad, aki szbadságot kér.. És áááááááááá, egyszerűen nem értem. Tudom, hogy szórakoztató, helyes lány vagyok. És valahogy... mégsem megy. Aki tetszik (már ha találok ilyet) szarik rám, aki meg jönne szívestül, ő meg nekem nem kell...
Istenem! Srácok! szedjétek össze magatokat kérlek! Annyi értékes lány van. Nem kell megrémülni, nem kell elfutni...
Még kicsit sirdogálok.. Aztán elmúlik.
Olyan jó néha így kisírni a dolgokat. Olyan jó lenne ha most megölelgetne bárki jó erősen.
.. és ez az egész egy sima szekszésnyújorkos bőgésből indult... fene az érzékeny lelkemet.
Jó éjt.
