I love Budapest

Ajaj. Lelkiismeretfurdalásom keresztül furakodik minden gondolatomon. Tényleg a pokol legforróbb bugyra vár rám. Elcsesztem basszus a dolgokat. Pedig nem akartam. Annyira bánt. Az a szituáció, hogy van egy srác. Aki nagyon helyes, kedves, vicces, meg csupa minden pozitív. És egyszer valamikor kurvára beittunk, és már nem tudom hogyan, de valahogy összekeveredtünk. Persze nem volt semmi, csak csókolóztunk, meg talán egy darabig kis kifliben aludtunk, de aztán meg reggeltől semmi nem volt. Azt tudom, hogy én nem akarok tóle semmit. De nagyon szeretem, komolyan, jól érzem magam vele, de azt biztosan tudom, hogy nekem nem ő kell. Ha csak ennyi lenne a dolog, nem is lene baj. Csak igazán nagyon úgy érzem, hogy a srác viszont nagyon szeretné, ha vele lennék. Persze nem tolakodik egyáltalán, mert mondom, hibátlanul kedves, figyelmes meg ilyen dolgok, csak ahogy velem viselkedik, meg hogy pl mostanában csak olyan zenéket hallgat, amiket én nagyon szeretek, és vagy 15 albumot töltött le mostanában, olyan zenéből, amit eddig nem ismert, én viszont imádok és csak egyszer megemlítettem neki.

Áh, annyira tudom, hogy nagyon tetszem neki. Én meg nem tudok mit csinálni. Egyszerűen csak tudom és érzem, hogy nekem nem ő kell. Hiába kedves, helyes, vicces, szórakoztató... Nem tudom, de biztosan kell még valami. és olyan jó az is, hogy ő teljesen normális. Olyan kibaszott ritkán találkozni olyan velem egy korú sráccal, akinek nincs valami súlyos lelki nyomorúsága. Önértékelési problémák, énképzavarok, meg ilyen dolgok. És ettől megőrülök. De ő olyan normális. De hiába. És most nem tudom mit tegyek, mert nem szeretném, ha szerelmes lenne belém, vagy ha azt gondolná, hogy ő meg én egyszer összejövünk, mert tudom, hogy nem így lesz. Felelősséget érzek, de akkor most álljak oda elé, hogy ne haragudj, nagyon kedvellek, de nem hiszem, hogy én valaha is szerelmes lennék beléd. De hát ilyet hogy lehetne csinálni?
Nem tudom. De tudod, örülök annak, hogy annak ellenére, hogy egyszer utaltam rá, hogy én nem szertnék semmit tőle, ugyanolyan kedves maradt és ugyanúgy dumálgatunk, meg ilyenek. És ez jó. Szóval hogy nem tolakodó és nem is sértődött meg - és ez nagyon jó.

Aztán más. Viszont tetszik valaki, aki meg egy fasz! Basszus, pedig nekem igazán csak a normális pasik "szoktak" tetszeni. Vagy legalábbis csak addig, amíg nem tör kibelőlük egy hiszti, egy sértődéses roham, vagy valami, amitől az bukik ki belőlem, hogy basszus, most tényleg kell ez nekem!? Na de ez a srác, aki tetszik nekem, ő meg olyan, hogy kurva jól húzzuk egymás agyát, és remekül elszórakoztat olykor a vele folytatott néha igencsak túlfűtött beszélgetés, és így érzem belül, hogy júúú, ihhhhigazáááháááán!? Aztán meg befaszul, pont úgy ahogy nem adekvát, és máris áh, hagynám a picsába. de aztán kövi alkalommal meg megint olyan zsír. Szóval nem mondom, hogy rá vagyok állva, csak talán ő az, akivel megismerkednék jobban, hogy el tudjam dönteni, tetszhet-e igazán. Mert ez még azért semmi sem, de már ennek is örülök. Hogy végre kicsit érdekel valaki.

Juj annyira izgis, Ricsi hazajön végleg, de kár hogy minden iránta érzett szerelmem már olyan nagyon régen felszívódott. Milyen szopás, hogy amikor vele voltam, és kiköltözött Belgiumba a családjával, még úgy érzete, hogy nem elég felnőtt ahhoz, hogy itt éljen Magyarországon egyedül. Pedig tudom, hogy ő is meg én is belehaltam abba, amikor elment. De most meg hogy "felnőtt", és van neki kint a kis barátnője, akit tudom, hogy nagyon szeret - annyira érzem, hogy miatta viszont ki fog költözni Belgiumba... Pedig.. Ha akkor itt maradt volna, ki tudja miféle folyamatos földi jóban lett volna részünk. De hát igazán kár ezen rágódni. Ricsi rég volt, tán igaz se volt. Na jó... a legigazabb volt, amit valaha is éreztem életemben.


Jó sok volt mára az érzelmi hányás így korán reggel. Nem baj.