Elmondanám, hogy volt egyszer egy rádióállomás, melynek neve Est Fm volt. Egy szubkultúra rádiója volt. Akik nagyon szerették ezt az adót. Olyannyira, hogy a mai napig, ha két ember összetalálkozik, és valahogy szóba kerül az Estefem, és mind ketten hallgatták, akkor kb a végtelenségig tartó nosztalgia-roham tör rájuk, és órákon és napokon át lehet ezerrel visszaemlékezni a HRZS-re, Hófehérkéékre, Hella vasárnapi műsorára, a Kónuszékra, Starskiékra, Sárkányleheletére, Mocsok Mikire, meg mindenre, ami oly sokat jelentett nekem akkoriban. Ez a rádió nekem életem egy meghatározó szakaszában ragadott magával. A műsorvezetőket imádtam, a műsoraiak odaszögeztek a hangfalhoz, betelefonáltunk, nevettünk, a suliban a táblára akárcsak a káció, akáció, vakáció - úgy írtuk fel hogy zs, rzs, hrzs. Imádtam. Imádtuk. Mai napig talán nincs is olyan nap, hogy ne jutna eszembe egy-egy signál, vagy szlogen, vagy spot, ami elhangzott a rádióban működésének 2 és fél éve során. Imádtam. Szerelmes voltam egyesekbe, egyesek a legjobb barátaim voltak, ott volt Cukrász, akit azóta is barátomnak tudhatok, ott voltak az állandó hallgatók és betelefonálók, akik részegen, beszívva, sírva, bánatosan, boldogan betelefonáltak. Sajnos én az első egy évből kimaradtam. De az utolsó másfél évben rengeteget hallgattam. Betéve tudtam a heti műsort, egy köhögéséből felismertem bármelyik műsorvezető hangját.

A Hrzs (hit, remény, zsűlölet) volt a kedvencem. Első kapcsolatom vele az volt, hogy Nagyihoz kellett költöznünk 2001-ben, mert felújították a kecónkat. Én balga meg kitörtem a bokám (akkor asszem éppen harmadjára), és fekvőgipszbe kényszerültem. Ott voltam saját szoba nélkül, láb nélkül, barátok nélkül bezárva egy nappaliba, a földön egy matracon. És akkor szerda lett. A hrzs napja. Megédesítette az életem. Mikor picsa készen hallgattam őket, ahogy oltottak, osztottak, aláztak mindenkit, mindezt olyan művészien, hogy az ember szeme könnybe lábadt a gyönyörtől, ahogy egy-egy közéleti csicska szereplőt olyan keményen osztottak, és olyan választékosan beszéltek, és olyan művelten és olyan művészien hozták zavarba a fres-lányokat, a barátokközt szereplőket, szépség királynőket, plébojnyulakat, és a telefonálók olyan ocsmányul és olyan trágárul oltottak vissza nekik, hogy beleszakadtam a nevetésbe. Ők meg bent ültek vagy bebaszva, vagy beszívva, de mégis annyira mindig jól kezelték az összes szituációt, hogy az bűvöletes volt. Sokat nevettem rajta, sokat telefonáltam és sms-eztem nekik. Igazi rajongó voltam még pár száz velem egy korú fiatallal.

Andi barátnőm is imádta, meg pár osztálytársam. Aztán 2001. Szigetén odamentünk a kitelepített stúdióhoz, és eszelőseket hazudva és nevetve dumáltunk veleük adásban, aztán volt, hogy a stúdió épülete előtt ültünk Andival 2002. május elsején egy kis rádióval és fülhallgatóval, és beírtunk, hogy itt ülünk srácok és hallgatunk titeket. Ők meg felhívtak minket a stúdióba. Picsa készen voltak a srácok, asse tudták mi a fasz van, úgy szétcsapták magukat, és nagyon jóarcok voltak, fent voltunk egy órát, aztán mennünk kellett. Szóval rengeteg élményben volt részem. Imádtam egyszerűen. Est fm-esnek lenni életforma volt. Mindig bent volt egy kazetta a rádiósmagnómban, hogy felvegyem őket, hogy utána rommá hallgassam. És nagyon, nagyon sokan voltak még ezzel így. De sajnos nem elég sokan. A rádió semennyit nem jövedelmezett a dolgozóknak, nem tudták fenttartani. És jött a frekvenciára a radio cafe.

És azóta is ezerrel vadászom az Est fm-s felvételeket. Az internetnek hála sok régi rajongót találtam, akikkel kazettát cseréltünk, akik kaziról bedigiztek egy-egy adást és feltették a netre, vagy éppen írtam neki egy ímélt, hogy találkoznunk kell, és kiírta nekem dvd-re egy vadidegen az összes neki meglévő bedigizett anyagot.
És ma! Nagy nap virradt. Ma találtam 12 hrzs adást a neten. Végem. Imádom. És most nagyon örülök, hogy újra hallhatom ezt a négy hülye gyereket. Párizsi, Pávó, Izil (később már Robi) és Cseti, aki nem beszél. Annyira szerettelek titeket, és annyira utáltalak titeket, mert miközben kurva szórakoztatók voltatok, akkor tirpák, bunkó ológépek voltatok, hogy azt már mérni sem lehet. Szóval, kibaszott jó volt. És most nagyon jó, hogy megvan egy csomó adás.

Ilyeneket osztanak pl, hogy "téma az anális szex. vajon hány bejárata van még a női léleknek?", meg betelefonál egy bunkó hallgató, aki csak ilyeneket mond a telefonba, hogy "ti faszszopó köcsög geciládák" és lecsapja. Majd a srácok ezt bírják mondani. "Jézus, mi történt, lehet, hogy az asztal alatt véletlenül bekapcsoltam a bunkó-mágnest?".
Meg csak este 10 után lehetett káromkodni (20:00-tól éjfélig volt az adás szerdánként), és utána őrület volt, de addig meg ilyen szolidan, hogy "szerinted is minden nő..... elmúlt már 10?? Nem.. szóval... szeinted is minden nő CSÉLCSAP?"

Á, nem lehet visszadni, geci jók voltak.