I love Budapest

Fúha. Láttam egy filmet. A címe: Thirteen.
A film röviden arról szól, hogy egy egyszülős családból származó igen jól tanuló kislány egyszercsak elindul lefelé. Depresszió, önértékelésizavarok, drogok, piercing, szex, káromkodás, borotvapengézés.
A kislány tizenhárom éves.
Minden kamasz átmegy ezeken a dolgokon, ki durvábban, ki szolidabban. Ezeknek a kamaszkori depresszióknak az első és egyik legfontosabb tényezője és oka, hogy a gyermek rájön, hogy a szülei is csak emberek, akik hibázhatnak, akik gyengék, és ennek feldolgozása a számukra (számunkra) megterhelő. Először sírni látni anyát, először véletlenül észrevenni, hogy apu tévékapcsolgatás közben megáll a pornócsatornánál.
Tudod, van, aki kibaszottul elveszett lesz és nem heveri ki, bár a legtöbb fiatal felnőtt, már úgy gondol vissza ezekre az évekre, hogy "sokat tanultam belőle". De vannak, akik nem állnak meg ott, ahol én, vagy ahol a legtöbb ismerősöm. Vannak, akik az ivásban, a spanglizásban, az össze-vissza kúrásban és az iskolai bukásokban túl mélyre süllyed és úgy marad. Tudod, vannak, akik gyengébbek, vagy nehezebb az életük, mert nincsenek barátaik éppen, nincsenek ott a szüleik mellette (vagy legalábbis úgy érzik) és nem tartják elég erősnek magukat ahhoz, hogy a problémáikat megoldják.
Rettenetesen rémiszt a gondolat, hogy egyszer, ha gyerekem lesz és kamaszodik, akkor hogyan fog ez a jelenség realizálódni. Ha a gyerekemen látom, hogy kurvára meg van borulva valami szintetikus szartól, vajon adjak neki egy kibaszott pofont? Vajon nekem és rajtam ez segített volna? Nem hiszem. Anyut kérdeztem, hogy vajon mi lehet a helyes ilyen esetben. Azt mondta, hogy a pofon, a tiltás semmiképpen sem jó. De az a baj, hogy a másik és egyetlen megoldás, hogy beszélgetsz vele. Beszélgetsz vele az elejétől. Mert ha akkor kezdesz el közeledni hozzá, amikor már látod, hogy gáz van, amikor már látod, hogy a gyerek nem mond el neked semmit, amikor csak észreveszed rajta, hogy valami bántja, de sosem közvetlenül tőle tudod meg, akkor már késő lehet. Akkor már könnyen előfordul, hogy _gyűlöllek anyu, ne szólj hozzám_ vagy _úgysem értenéd, hagyj békén_. Szerintem ilyen esetekben a leghasznosabb és a legcélravezetőbb, ha úgy beszélsz a gyerekkel, hogy a saját élményeidet elmondod. A saját tapasztalataidat. Minden gyerek átesik ezen a serdülőkori "személyiség -kiforráson", ami persze nem az utolsó, minden esetre a legrohamosabb. De van, aki könnyebben veszi az akadályokat, ez sok mindentől függhet, hisz hiába meseszép valaki, hiába van tökéletes családi háttere, akkor is lehet a kölyök elvetemülten és veszélyesen befordult, meghatározza a barátiköre, és elsősorban meghatározza természetesen a személyisége.
Szóval nehéz dolgok ezek, de az életünk része. Jobb esetben tanulunk a hibáinkból. Jobb esetben nem követjük el újra őket. Jobb esetben a 13-17 éves kor között jelentkező időszakunkra csak mosolyogva gondolunk vissza, hogy jaj istenem, milyen butus voltam, de nem bánom, hogy megtürtént, ez is közrejátszott abban, hogy olyan lehessek, amilyen most vagyok.

És hogy szerintem mi a legérdekesebb ezeknél a kis kölyköknél? Hogyha megkérdezed tőlük, hogy mondd el, fejezd ki szavakkal, hogy mi bánt, akkor azt feleli: minden; mindenki fasz; mindenkit utálok; nem szeret senki; minden szar. Aligha van konkrét válasz.