Az van, hogy Nabokovot imádom.
Először volt ugye a Lolita. Hát kezdd azzal. Imádom, ahogyan ír, imádom, ahogyan szemeim elé tárja a világot, imádom a metaforáit, imádom a hasonlatait. Nabokov remek író, könnyed virtuózitással használja a szavakat, a mesés képeket. Minden oldalon van legalább egy olyan sor, amit többször is elolvasok, mert úgy érzem olyan érték, hogy minél többször elolvasom, annál értékesebb leszek.
Szóval Lolita. Sírtam rajta százszor. Az érzelmek, a fájdalom, a szenvedés, az igazi szerelem, a bölcs, komor, higgadt erők, a félelem olyan csillapíthatatlan intenzitással vannak jelen ebben a regényben, hogy az ember szinte végig sóhajtozik, miközben olvassa.

Aztán Sebastian Knight valódi élete. Folytasd ezzel. Szép történet egy hiába való, szeretet és tisztelet vezérelte próbálkozásról. A halál ereje, az ember aprósága, az idő, a sors, a végzet, a véletlenek kitárulkozása, könnyed homor néhol, és az oly jellegzetes mesés megfogalmazás.

Pnyin prfesszor. Kedves. Valami borzongató, kellemes érzés volt bennem, mert a címszereplőben felfedezni véltem egykori tanáromat. Döbbenetes hasonlósággal, mintha róla írták volna. Ezt nem hiszem, hogy át tudod érezni, nekem véletlenül alakult így.

Szólj, emlékezet! címűt most olvasom. Bonyolult, családfáját elemzi, ki mikor hogyan élt, egy-egy mondatban, érdekes emlékfoszlányok az író gyermekkorából. Apró benyomások, asszociatív gondolatmenet, apró, ám meghatározó dolgok; egy illat, egy íz, egy érzés, egy szoba képének felvillanása, mikor Nabokov még egészen parányi gyermek volt. És a mindig varázslatos képek. Mindig. Ha egy darabon úgy érzed elvesztél a rengeteg név, helyszín és dátum között, akkor mintha csak egy késsel felhasítaná az unalmas események testét, és kibújna belőle valami csodálatos. Amit újra és újra elolvasol, mert olyan szép.

Begépeltem pár sort.

A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökkévaló sötétség között. S bár ezek ketten egypetéjű ikrek, az ember rendszerint sokkal nyugodtabban szemléli a születése előtti végtelent, mint azt, amely felé tart (óránként valami négyezerötszáz szívdobbanással).
Mégis, ismerek egy ifjú kronofóbot, akit pánikszerű érzés kerített hatalmába, amikor első ízben megnézett néhány házi készítésű filmet, amelyeket alig néhány héttel születése előtt vettek fel. A világ, amit látott gyakorlatilag változatlan volt - ugyanaz a ház, ugyanazok az emberek -, és rájött, hogy itt egyáltalán nem létezett, és senki nem gyászolta a hiányát. Megpillantotta édesanyját, amint kiintegetett az egyik emeleti ablakból, és az idegen mozdulat úgy felkavarta, mintha valami misztikus búcsú lett volna. Leginkább azonban a verandán álló vadonatúj gyerekkocsi látványa rémítette meg, egy koporsó önelégült, betolakodó hangulatával; még ez is üres volt, mintha csak, az események fordtott sorrendjében, szétporladtak volna a csontjai.
Az ifjú lélektől nem idegen az effajta képzelgés. Vagy másfelől megközelítve, az első és utolsó dolgokban gyakran van valami kamaszos csengés - hacsak nem valami tiszteletre méltó és szigorú vallás irányítja őket. A természet elvárja a felnőtt embertől, hogy a két fekete űrt, a kezdetit és a végsőt, olyan egykedvűen fogadja el, ahogyan elfogadja a kettő közötti csodálatos káprázatokat. A képzeletnek, a halhatatlanok és éretlenek legmagasabb gyönyörűségének határt kell szabni. Ahhoz, hogy az életet élvezni tudjuk, nem élvezhetjük túlzottan.
Engem e tényállás lázadásra buzdít.

(...)

Valahányszor álmaimban a halottakat látom, mindig csöndesen, gondterhelten, furcsa búskomorsággal jelennek meg, nagyon különböznek drága, ragyogó önmaguktól. Meglepetés nélkül észlelem őket olyan tájakon, amelyeket földi létezésük során soha nem látogattak meg, olyan barátaim házában, akiket nem ismertek. Félreülnek, komoran méregetik a padlót, mintha csak a halál sötét szégyenfolt volna, szégyenletes családi titok. Természetesen nem ilyenkor - nem az álmokban -, hanem a tökéletes éberség, a nagy örömök és siker pillanataiban, az öntudat legmagasabb lépcsőfokán van esélye a halandónak átlesni önnön határai felett, kipillantani az árbockosárból, a múltból és annak palotatornyából. És bár a ködfátyolon keresztül nem sok látszik, az embert mégis megérinti az üdvözült érzés, hogy jó irányba néz.

(...)

... a Föld első olyan teremtményei, akik az idő tudatára ébredtek, egyben az első olyan teremtmények is voltak, akik mosolyogtak.

(...)

Emlékezetemet átjárja a biztonság, a jólét, a nyári meleg érzete. Ez a szilárd valóság szellemé változtatja a jelent. A tükör csordultig van ragyogással; egy poszméh berepült a szobába, és nekiütközött a mennyezetnek. Minden úgy van, ahogy lennie kell, semmi sem változik, soha senki nem fog meghalni.

/Szólj, emlékezet!/


Bármi volt is a titka, én is megtudtam egy titkot, éspedig: hogy a lélek csak egy létmód - nem állapot - és bármelyik lélek a miénk lehet, ha megtaláljuk és követjük a hullámzását. A másvilág talán nem más, mint annak a teljes szabadsága, hogy tudatosan élhetünk bármely általunk választott lélekben, akárhány lélekben, amelyek nincsenek tudatában cserélhető rakományuknak.

/Sebastian Knight valódi élete/