Tényleg geci velem az élet. Én vágom a jó pofákat, próbálom túl tenni magam a sok kicseszésen, ami ér, de hiába. Egy idő után elfáradok. Érnek a pofonok sok sok ideje. De rettenet erős vagyok, leszarom a pofonakat, jó képet vágok, élvezem az életemet. De mikor az egymillimodik pofon jön, már nem nagyon tudom tartani az egyensúlyom és kibillenek. Baszki, évek óta! Évek óta ugyanaz a rohadt nóta! Nem hiszem el! Egyszerűen átrohan felettem a világ és vissza se néz. Mindenkivel sorra történnek a szép dolgok, a jó dolgok (ne gyere példálozni, hogy neked nem, mert leszarom, nem vígasztal egy csöppet sem, eleget sajnáltam én már mindenkit), nálam meg semmi! Esetleg egy nagy lófasz a seggembe. És nagyon erősen nyomja már a gyomrom alulról és mindjárt hányok.
Hiába vagyok kedves, szép, jópofa, segítőkész, odaadó, akármi, ha szart sem érek el vele. Tudod, van az, hogy vannak ilyen önbizalom hiányos picsák (jó, ez szar szó, mert ez lehet kemény, lélekölő betegség), akik veszettül jól néznek ki, kint a cici, kint a popsi, egymillió dolcsit költenek másopercenként a testükre és a ruháikra, és mégis elégedetlenek a külsejükkel, annak ellenére, hogy csak pozitív visszajelzést kapnak. És akkor van a másik fele, aki meg csúf, de mégis szépnek látja magát, és szeret mosolyogni a tükör előtt, és kifelé is süt róla, hogy na, ő rendben van!, és aztán telnek múlnak az évek, és annak ellenére, hogy nem változott rajta és benne semmi, mindenki azt kezdi el neki osztani indok nélkül, hogy te mérhetetlenül rusnya vagy!, de ő tartja magát, mosolyog, kedves, bájos, és annak is látja magát. De valahogy mégis az jön vissza, hogy csúnya vagy, húzz a vérbe.
És az érdekes az, hogy amíg a szép csaj magát sosem látja elég szépnek, és a rengeteg és kizárólag pozitív bókok ellenére sem fogja magát sosem megfelelően szépnek látni, addig a másik kezdi elhinni, hogy igen... csúnya vagyok bassza meg!, mert csak ilyen jelzéseket kap.

Ilyesmi érzelmeim vannak, ez csak egy példa, egy párhuzam, nem tudom máshogy kifejezni. A lényeg az, hogy bizonyosan van velem némi probléma, ha nem találok szerelmet! De mi lehet? Senki nem mondhatja, hogy nem várok türelemmel, senki nem mondhatja, hogy majd biztos jönni fog, mert! eddig sem jött! Eddig csupa rosszba csúsztam bele mindig! (és ezt most véletlenül sem ér sértésnek venni srácok) Tényleg úgy érzem, hogy tök jó vagyok, hogy szuper vagyok, hogy szuper lehetnék! És mégsem!!!! Tőlem független okokból sosem jön össze! Mi a tosz lehet a probléma?
Néha úgy érzem bekaphatja a világ, és hogy fele ennyi erőfeszítést sem ér meg ez az egész hacacáré. Vagy lehet, hogy semennyit se igazából..
De olyan nagyon vágyom arra, hogy kézenfogva sétálgassak vele, meg hogy nevessünk kurva sokat, meg hogy rámfeküdjön, hogy érezzem a teste súlyát az enyémen, hogy megöleljen, hogy megcsókoljon, hogy a nyelve a számaban legyen, hogy egyszerre mozogjunk, és minden! A legutóbbi ilyenem áprilisban volt, azelőtt meg ki tudja, talán októberben... Áh faszom! Lehetek úgy társfüggő, hogy sosem volt igazi társam?


.. és még csak nem is menstruálok, hogy ráfoghassam.

.. a metaforákban pedig mindig is jó voltam.