I love Budapest

Na, a mai álmom se volt kutya.

Valami tavon kellett átmenni hogy eljussunk a nagy előaba, ahol vizsgáztunk. A tó elég nagy volt, a partján nem lehetett menni, mert belepte a nádas körbe. Ezért a tó szélén ilyen kis fadeszkákat tettek egymás mellé a vízbe, hogy azon át ugrálva lehet majd megközelíteni a termet. Kurva nagy para volt, mert a csoporttársaim ott ültek lábat lógatva ezeken a deszkákon, és etették a delfineket (ezen meg sem lepődöm már), de veszély-szag volt folyamatosan a levegőben, mert cápák is odamentek néha, és delfinnek tetették magukat, és meg akarták zabálni a csoptársaimat.
Na hát nagy nehezen átjutottam a tavon, be a terembe. Ott jött a második megmérettetés.
Egy csoporttársam teljesen begőzölt, és féltékenységi jelenetet rendezett. De csapkodott, meg fenyegetőzött, kurva félelmetes volt. Aztán elviharzott, mert neki van egy fia/lánya (nem emlékszem), akire vigyáznia kell. De totál pszichopata lett. Aztán még pár napon keresztül kellett mennem ebbe a terembe, a tavon át a hídon, és a csoptársam egyre durvább féltékenységi jelenteteket rendezett az órákon. Már mindenkit halálfélelemben tartott. Aztán elővett egy pisztolyt, hogy ő most megöl minden embert, aki veszélyes lehet a kapcsolatára. Én meg próbáltam észszerűen viselkedni, nem pánikolni, higgadtam úgy mosolyogni a pszichopatára, hogy nyugi, nem lesz itt semmi baj. Közben meg az volt a fejemben, hogy elviszenek a zártosztályra babám, sose szabadulsz többé, és arra gondoltam, hogy a gyermekét felnevelném, és én lennék a biztonságot nyújtó anyukája, amit eddig nem kapott meg.