I love Budapest

A szakdogával való négy órás baszakodás után végre kijelenthetem, hogy az én agyam tyúkszar, és már csak hiperbővített és ultra szinoním verbalitással tudom magam kifejezésre juttatni, kiváltképpen olyan mondatokkal, melyekből csak vért izzadva tudok valahogy kikecmeregni. De főleg, azt tudom kommunikálni, amiket ezek írtak, ilyen Gerbner, meg Buckingham, meg Aronson, meg Pratkanis, meg Bereckei, de főleg Gerbner úr, úgyhogy ma ne is beszélgessünk másról - úgy április közepéig.

Reggel voltam tornikázni, eléggé nem jó nekem ez a kislány, mert állandóan ilyen féllábas izéket tolunk, nekem meg szétoperált bokácskám nem tud önmagában megállni ügyesen, csak kis kapaszkodással (a kapaszkodást nyilván nem a bokám, hanem a kezem végzi), és akkor az nekem rossz, amikor nem arra figyelek, hogy elég feszes-e a seggem, hanem, hogy ne vágódjak már el, mint az ól-ajtó. Szaunáztam is, na ott mondjuk már hagytam magam eldőlni, elég jó volt. Aztán Nagyikánál ebídeltünk.

Öcsibogyóval most már ingyé híjjuk egymást mobájlról, oszt úgy ráfázott a Pannon velünk, hogy már tényleg komolyan az univerzum nevében kérek elnézést, mert például ez a hülye felhívott a másik szobából, mert lusta volt bekapcsoni a gépét, és ezért msn-n nem tudott nekem írni. Ez a technika bazmeg, lustulás a köbön. Utána voltunk Öcsipókkal a kis lakásukban nekik, és meghívtuk az artista gyermeket, akiről a nagy, egész estét betöltő dokumentum filmet forgattuk, és jó alaposan megnézte a kész remekművet (amiben valami rejtélyes módon még mindig volt néhány jelenetnél pár frames csúszás, és ez olyan volt nekem, mintha bottal ütnék a testemet), és nagyon tetszett neki, öröm ült ki a szája szélére. Ezt szeretem, gyerekek, amikor értékelik az ember munkáját.