I love Budapest

Ez egy régi jelenség; mikor meglátok egy óriási irodaházat, ablakában óriási betükkel a feirattal, hogy To LET. Ilyenkor előtör belőlem a csibészség, és annyira odaírnám a két kis szócska közé az "i" betüt! Ezt gyakran hangoztatom is a mellettem peckesen vonuló Bazsi barátomnak, míg egy szép napon fel nem virradott az én szent születésem napja, melyen tőle egy kedves ajándékot kaptam, amivel egy csapásra e régi nagy álmomat beteljesítette. Ezért jó, ha az ember apróságokra is tud vágyni; megeshet, hogy valóra válnak.

Kösz Bazsika! Itt pedig a kép.

A másik dolog. Történt ma, hogy bent jártam az iskolában, mert ballagásom volt. Ami egyfelől igen röhejes, másfelől meg ha nem dramatizálnánk ennyire szartartásosan túl az életszakaszaink lezárásait, talán mi magunk sem élnénk meg ennyire dramatikusan. Tehát amíg nem kellett Radnóti versekre sírnom ma az előadóban 500ad magammal, addig igazából nem is éltem meg olyan megrázónak a dolgot, de most, hogy felhívták rá a figyelmemet, egyből realizálódott, hogy fakk, eltelt az életem eddigi legszebb négy éve! De egy valami vigasztal; amíg én csak (rossz esetben is) 4 évente mondtam, hogy "jááááj, de hamar elillant ez a négy év" (gimiben - mondjuk ott 6 volt bruhahaha - és most), addig a tanároknak sokkal szarabb, mert ők, ahogy évente elballag egy évfolyam, minden évben egymás fülébe súghatják, hogy jaj, hiszen ezek is milyen kis csenevész kamaszok voltak, mikor idejöttek, most meg felnőttek!, és minden átkozott évben rádöbbenhetnek, hogy megint eltelt négy év.

Na, de volt szemezés! Szóval éppen Andikával ütöttem el az időmet a kicsiknél, akik egyre édesebbek, és egyre 16 hónaposabbak, mikor hirtelen feltört bennem az érzés, hogy nekem ma ballagásom van. Szedtük is a sátorfánkat és indultunk. Andika kicsit másfelé, én meg rendületlenül és célirányosan az oktatási ojjjetttum, alias anyahajó felé tartottam. Egy átszállással haladtam, BKV becenevű cég közbenjárásával. Látok egy buszt, ami hátrébb áll, mint ahol neki a helye ki van jelölve, és merészkedtem odamenni a sofőrhoz, hogy na, akkor mi a bré. De persze ezt úgy kérdeztem, hogy édesen mosolyogtam, meg csini is voltam, és mondom neki, hogy jónapotkívánok, ez busz csurog majd le a megállóba? Erre egyből látom, hogy ez egy sármos-édes sofőr fiúcska, aki visszamosolyog, és azt feleli: Az az igazság, hogy még előttem indul egy másik busz, óra 32kor, de felszállhat ide is, bár én később indulok. És mind ketten vigyorogtunk, mint a tök. Aztán mondom neki, hogy óóó, milyen nááááájsz, azért én elmegyek a korábbival. És akkor még köszönöm, meg viszlát, meg mosolygás. Lejjebb is megyek és ott várok a továbbiakban, fel-fel hunyorogva a buszsofőr felé, de már nem látom eléggé, süt a nap. Majd egyszercsak lecsurog mégiscsak a busz meg benne a sofőr, kinyitja az ajtót, pajkosan rám kacsint, majd mondja: a kolléga késik, mégis velem utazik - és mosolyog. Meg persze én is, és még elszívtam a cigit, és fel. Egyszer még a piros lámpánál volt egy kis szemezés (de vigyáztunk), aztán leszálltam. Hát ez volt az én nagy románcom.