2: Nevezz meg 7 bloggert, akiknek szívesen továbbadnád.
3: Nevezd meg a blogokat, és azt akitől a felkérést kaptad.
4: Privát üzenetben értesítsd az általad jelölt bloggereket.
Na, én Lorentől kaptam e nemes felkérést, és mielőtt bármilyen fátylat fellibbentenék gyermekkorom homályáról, hát elmondom, hogy én nem tudok hét bloggert, úgyhogy a továbbiakban TE viszed tovább e hagyományt, és a TE lelkeden szárad, ha megáll a sztori, úgyhogy úgy igyekezzél nem megfelelni az elvárásoknak...
Jaj, de melyiket is szeressem? Jó vagy rossz emlék? Azt írja a játékszabály, hogy kellemes. Hmhm... Hmmmmmm, hm....! Mi legyen?
Na ez egy szerelmi történet lesz.
Történt, hogy 11 éves koromban elmentünk nyaralni Balcsira a családommal. Talán Füredre. De a lényeg az, hogy mi két hétre mentünk, mert már akkor se szarral gurigáztunk. Az első héten lespannoltam két velem egykora születésű bringával, talán az egyik neve Noémi volt, de franc se tudja már. Lényeg az, hogy nagyon ment a dumálás, meg a rihiröhi, oszt Noémiék az első hét végeztével eltakarodtak a szállodából, és így öcskös meg én ott maradtunk megint egymás hülyeségeivel meg a rex-asztallal. Aztán mikor éppen sopánkodni kezdtem volna, hogy jáááj, mi lesz most így a két új barinő nélkül, abban a pillanatban megjelent egy család. Volt velük egy velem egykorú srácfiú, akibe egészen nyilvánvalóan rögvest beleszerettem. Rügtön a szart se érdekelte tovább Noémi. A fiúcska neve Tamás volt. A rex-asztal összehozott minket, szerelmem gyakorlatilag überelhetetlen volt, felvettem a sapkáját, együtt sétálgattunk, vicces beceneveket adtunk egymásnak (mint például ő nekem: PAMELA!!!! - akkoriban nagyon ment még a Dallas). Én már tudtam, hogy ő lesz gyermekeim apja, satöbbi, a hálószobánk falának színét is tudtam, annak ellenére, hogy arról fogalmam sem volt még, hogy a hálószobában nem csak aludni lehet. Aztán együtt kosaraztunk, a helyi kóbor cicákat babusgattunk, szövögettük a 11 évesek álmait a szerelemről. Míg nem elérkezett az utolsó fájdalmas nap. Az eső esett. Apu azt mondta, hoy ha nem áll el egy órán belül, akkor hazahúzunk. És hogy rohadna meg! Nem állt el! Úgyhogy nem volt időm elbúcsúzni Tamástól, akit életem legnagyobb és legfelkavaróbb szerelmének gondoltam nagyjából 17 éves koromig, sokat töprengtem azon, hogy mi lett volna a vége, ha mondjuk címet cserélünk, vagy el tudunk búcsúzni egymástól, kihozva a 11 éves önmagunkból a legtöbbet. Éveken át sokszor eszembe jutott a fiú, életem első igazi szerelme. Aztán 17 évesen gondoltam egyet, és egy rádióba (nevezetesen pont abba a rádióba, ahol most dolgozom, csak akkor még más volt a neve) betelefonáltam, hogy keresném én ezt a gyermeket. Bemondtam az ímélcímem, és jött is sok sok ímél, mind azt írta, hogy ő az, de persze mind kamu volt. Mígnem egy napon..... Ott volt az Ő levele az íméles fiókomban! Az igazi Tamás! Megadta számát, és beszélgettünk vagy fél órát, mindenre emlékezett, és éppen ugyanolyan nagyon szerelmes lett belém 6 évvel azelőtt, mint én beléje. Hát ez a csodádálatos.
A vége már nem akkora poén. Aztán találkoztunk, és persze szembesültünk azzal, hogy már nem vagyunk 11 évesek, és már nem elegendő annyi, hogy tetszünk egymásnak halálosan, hanem fontos lehet az is, hogy sok közös témánk legyen. De nem volt, úgyhogy annyiban maradt a dolog mindörökké. De nem is bánom, szép volt, jó volt, és már nem sopánkodom azon, hogy mi van ha ő volt az IGAZIII???
Ma egyébként nagyon másnapos voltam/vagyok, de találkoztam a régi áltis barátaimmal egy vadi új, kurrrva jó helyen, ahova szándékomban áll odaszokni!!!! Karesszal, Brigivel és Pével töltöttem az estémet. Hát így élek.
