Ezt az oltást!!! Megnéztem a tudakozóban, hogy kié a szám, amit elküldtek nekem sms-ben! Tudom ki az!! Egy olyan srác (Tamás), akit 1995-ben, 11 évesen imertem meg egy balatoni nyaraláson, és azt hiszem mindketten nagyon szerelmesek lettünk a másikba, egy hétig együtt lógtunk, és aztán soha többé nem találkoztunk.
Azóta is csomót gondoltam rá, nagyon. Aztán két éve úgy gondoltam megpróbálom megkeresni. A rádióban megadtam az emil címem, és elmeséltem a történetet, meg a fiú nevét, és hogy meg kell találnom. Azon a héten csomó ímélt kaptam, hogy én vagyok az, meg válassz inkább engem... És mindegyiknek visszaírtam, hogy ha valóban Te vagy az, akkor mondd meg léci mi a hugod neve (mert azt tudtam). És csak egyetlen egy srác válaszolt. Megadta a számát, és felhívtam. Majdnem hét év után fél órát beszélünk, és ő is emlékezett rám, meg én is rá, és olyan boldog voltam, hogy sírtam is. Aztán még párszor beszéltünk, felemelő volt, és nagyon... nem is tudom a megfelelő szót, talán hihetetlen, mert tök jókat dumáltunk, és ő is emlékezett rám, és felfoghatatlan volt, hogy VELE beszélek, és hogy mért nem előbb kerestem meg...
Aztán találkoztunk. Már alig emlékeztem az arcára, de amikor újra megláttam, rögtön felismertem. Beszélgettünk egy darabig, de már nem volt olyan jó. Nem is tetszett. Elvesztettem egy gyönyörű nyár emlékét. De még vágytam rá, és bár tudtam, hogy nem lehet semmi, mert nem a mostani, felnőtt Tamást szeretem, hanem csak a régi szemtelen kis kölyök emlékét, és az érzést, amit a felszínre hozott bennem akkor. Persze jó lett volna, ha úgy lesz vége, mint a mesékben, és boldogan élünk míg meg nem halunk. De nem így lett. Azóta megint eltelt két év kontakt nélkül.
És erre, most ő írt egy sms-t, amiben az otthoni számát elküldte.
Ezt nem tudom hova tenni.