Most képzeld el azt a szituációt, hogy van egy nagyon jó spanod, aki a padtársad is, meg csomót lógtok együtt, főleg suliban. Néha elmentek berúgni, néha valamelyikőtöknél videóztok, vagy bármi. És egyszercsak beközli, hogy nyáron lelép 3 évre Belgiumba. Halogatod az elköszönést, teleget a nyár, és azon kapod magad, hogy hoppá, lehet, hogy már itt sincs? És akkor lelkiismeretfurdalásod lesz, hogy mekkora egy köcsög vagy, mert Ő azt hitte jó barátok vagytok, te meg le sem szarod.. Aztán írsz neki egy ímélt, hogy szia, mi van veled, bocsi, hogy nem köszöntem el, de olyan zsúfolt volt a nyaram.. És akkor visszaír, hogy áá, meg vagyok kössz, van egy csajom is, nem is olyan szar itt, mint ahogy gondoltam.
Aztán msn-en is dumálunk néha, hol a tesóm ül ott, hol én, felváltva röhögünk, meg megdumáljuk mik vannak itthon, és mik nála.
Aztán parkettázni kell nálunk, és lelépünk a Nagyihoz lakni pár napra. Két hétig nem jelentkezem nála, de azért írok egy sms-t, hogy semmi para, barátocskám, csak nem vagyok otthon.
És mikor két hét múlva újra beszélünk, olyat mond, ami még egészen véletlenül sem jutott volna az eszembe. Először azt hiszem csak viccel. Aztán még mindig azt hittem. De olyan szépeket ír... És sorra elképzelem, és átélem. Aztán szóban is elmondja.. Hú, lehet, hogy komolyan gondolja!? Én meg csak hallgatom, és egyre jobban akarom. A szívemmel. De az eszemmel... pffff, hát túl messze van, majdnem 1500 km-re.. És három évig..
Aztán egyre meghittebbek a beszélgetések, egyre intimebb, és a végén észreveszem, hogy ez jó.
És már kezd megszokott lenni a gyengédség, a nevetés, az órákig tartó beszélgetések. És amikor nincs, akkor hiányzik. Nagyon.
Aztán megint nevetünk, meg átöleljük egymást jó szorosan, ülünk a fűben, nézzük a csillagokat... gondolatban.. Ő bedugja a fülhallgatót a fülébe, én meg felolvasom neki a Kis herceget, innen, Budapestről, tőle 1500 km-re. Ennél romantikusabbat nem is tudok elképzelni.
Aztán, ha meg nem is értjük ezt a különös játékát az életnek, de elfogadtuk.
Aztán megint nevetünk, és a homlokunkra csapunk, hogy istenem, mért nem jutott ez előbb az eszünkbe?? Hát ott voltam náluk, meg ő is nálunk... És semmi. Hát ez annyira vicces! Mennyivel jobb dolgokal is elüthettük volna az időt, mintsem hogy filmeket nézzünk, meg zenét hallgassunk.. Na, de mindegy. Ez van. Ezt kell szeretni. Vagyis nem kell, de lehet. Csak meg kell tanulni kezelni. Hiszen én is bepasizom majd, meg ő is becsajozik, és akkor talán csak egy viccnek fog tűnni az egész. De az is lehet, hogy ha hazajön áprilisban, mindent végigjárunk, amikről beszéltünk. És lehet, hogy jó lesz. És lehet, hogy majd sírunk is. És az is lehet, hogy olyan szép gyerekeket szülök majd neki pár év múlva, mint amilyen ő is volt..