Erről a levélről azt kell tudni, hogy kábé 4 órája bőgtem bezárkózva a fürdő szobába a földön, és néztem a tükörben, ahogy sírok, és kurvára ki voltam borulva. És ezt mind az arcába akartam kiabálni.. (és nyilván kézzel írtam eredetileg.)
Ültél már egy helyben olyan hosszú ideig valami szánalmas zenét hallgatva a sötétben, hogy már szinte nem is önmagad voltál? Szétesel molekuláidra, lebegsz, és már mozdulni sem bírsz... Egy idő után megáll a zene. Hallod az eső kopogását a szobád ablakának üvegén, mintha csak a kibaszott mindenható zokogna helyetted.
Érezted már, hogy minnél dühösebb vagy, annál jobban kezdesz megkattani, vered a falat, üvöltesz, és undorodsz magadtól?
Érezted már, hogy Te nem ilyen akarsz lenni?? Más. Más akarsz lenni. Ha ilyen maradsz, akkor inkább meghalsz. Nem érdekel, és nem marasztal ebben a kibaszott világban már semmi.
Érezted már, hogy meg kell tenned? Egy hang - hallottad már? - azt suttogja halkan: Gyerünk, most, itt az idő... - és akkor rájössz, hogy senki vagy. Egy jelentéktelen kis szar vagy, nem kellesz senkinek, semmi sem motivál többé. És mégsem teszed meg. Mert nem mered, mert gyáva vagy, egy moslék. Semmi más. Soha sem fogsz igazán megváltozni. Soha.
Néztél már olyan sokáig üvegen keresztül a saját kisírt szemedbe, hogy teljesen kifejezéstelenné vált a tekinteted?
Szerettél már valakit igazán? Szerettél már valaha úgy, hogy mart a fájdalom? Szerettél már úgy, hogy üvöltöttél volna? Szerettél már valakit úgy, hogy megölted volna, csakhogy szűnjön ez a kínzó érzés?
Gyűlöltél-e már valakit teljes szívedből, mert ennyire szeretted?
Nézted már a saját kézírásod annyi ideig, hogy teljesen összefolytak a betűk, a vonalak, a csíkok? Egymásba gabalyodnak, tekeregnek, mint egy örvény, ami ha tehetné, lehúzna olyan mélyre, ahonnan soha többé nem szabadulsz...
Mondogattál-e már egy szót olyan sokáig magadban, hogy teljesen értelmét vesztette?
Hallottál-e már csukott szemmel haját tépő őrültet ordítani?
Tartottad-e már vissza olyan hosszú ideig a lélegzeted, hogy azt remélted, légzési reflexed leáll, és nem kényszerít többé levegő vételre?
Találtad-e már magad olyan undorítónak és visszataszítónak, hogy azt kívántad bárcsak megvakulnál, és nem látnod többé saját arcod ürességét a tükörben?
Élj amíg tudsz. Aztán halj meg.
(2000. I. 8.)
