Néha látom a fényt az alagút végén. Néha nem a vonat az. Néha elhiszem, hogy lesz jó, és elhiszem, hogy menni fog minden. Néha szerelmesen andalognék kéz a kézben valakivel a városban, csodálni felülről, hallgati a zajokat, az autót, a dudát, kicsit hagyom eltompulni a bennem zakatoló gondolatokat, néha csodálom, hogy hogy lehet ennyire szép a világ, néha annyi a boldogság, hogy nem tudok betelni vele, és szinte fáj, amikor megértem mi is az.
Néha gyűlölöm, amikor egy új nap virrad, néha sírok a tükör előtt és nézem az arcom, és a végén már csak azért sírok, mert annyira sajnálom magam. Voltam mélyen. Mélyebben, mint eddig valaha. Úgy éreztem soha sem szabadulok. Kitoltak egy szakadék szélére, löknek, taszigálnak, és elhitetik velem, hogy ezt én akartam. Csupán egy ablaka volt a teremnek, fekete függönyös ablak volt, az ablak mind a négy oldaláról lógtak. Hozzá rögzítették a nyakamhoz őket, hogy csak kifelé lássak, be soha. Ott ültem összekuporodva a saját testemben, és nem tudtam bele látni saját magamba. Akárhogy próbáltam, ott volt a fekete lepel, és eltakart mindent. Engem. Pánik félelemmel próbáltam kimászni, de nem tudtam. Ordítottam, de nem jöttek ki a hangok a torkomon. Zokogtam, és vártam, hogy egy kéz lenyúljon értem a szakadékba, és kirántson. De nem jött. Mert Te magad vagy a kéz. Ne próbáld azt várni, hogy valaki segít. Elég, ha csak kidugod a fejed a résen. Elég, ha csak a napba nézel. Elég, ha csak hallod a hangokat. Elég, ha nem sikítasz. Elég, ha csendben ülsz, és elég, ha saját magad átgondolsz mindent. Átgondolod mi lehetne, és mi van. Átgondolod milyen akarsz lenni. Szabad. Ne nehezedjen rám az egész téves társadalom kibaszott erős nyomása. Ne kelljen a rövid életem mások elvárásának megfelelően élnem! Ne kelljen felkelnem reggel, ne kelljen állandóan azt üvöltenem, hogy MINDJÁRT, ne kelljen félnem a sötétben, ne kelljen meghalnom, ha már nem megy semmi, ne kelljen egyáltalán azt gondolnom, hogy nem megy semmi! Ne kelljen gondolnom a jövőre, ne kelljen beszorítani magam egy olyan kis ketrecbe, amibe magamtól soha sem mennék bele! Ne kelljen eltűrnöm, aki bánt, ne kelljen, hogy bántsanak! Ne kelljen hajszolnom a boldogságot, és ne kelljen véres kézzel kapaszkodnom belé, mert ha eleresztem, talán többé sosem látom újra! Ne legyél egy apró fog a fogaskerékben, mert beletörsz! Válaszd ki, mit szeretnél élni. Válaszd ki, kikkel szeretnél, hol, meddig, és hogyan.
12 évesen azt gondoltam, hogy 20 évesen egyetemista leszek. Lesz valaki, akivel halálosan szerelmesek vagyunk egymásba, lesznek barátok, lesz kutyus, lesz kistestvér, lesz buli, lesz munka, lesz boldogság. De mért ez kell nekem?? Mért?? Mert ezt várja a társadalom. A társadalom, ami csupa véletlenszerű mutációnak köszönheti a meglétét. Mi ez a társadalom? Mit akar tőlem? Mért akarja? Mért tol a szakadék szélére? Mért nem merek leugrani?
Végig gondoltam. Ha nem is akkor, 12 évesen, de egy pár évvel később igen. Kompromisszumokat kell kötni. Mindig. Ahhoz, hogy élj. A lehetőségek adottak. Válassz! Bulizni akarsz? Oké, de akkor felejtsd el az iskolát, úgy az igazi! Ezer barátot akarsz? Menj oda idegenekhez a buszon, és beszélgess velük! Gyereket szeretnél? Csináltasd fel magad! Érettségi kell? Figyelj az órán. Meg akarsz őrülni? Keresd a világ legvadabb srácát, láncoljátok össze magatokat a derekatoknál, és a kulcsot dobjátok el jó messzire. Mi kell még? Dönts! Mindig Te döntesz. Ha meg akarod ölni magad, vegyél be egy marék altatót, és anyádék találnak majd a hulládra a szobádban összeszarva és összehányva, és a magnódból még mindig ordít a szánalmas zenéd.
Élni akarsz? De hogyan? Mint egy utolsó senki, aki saját magát is gyűlöli, nem tudja ki és mennyit is ér valójában? Igen. A hiba benned van. Ne keresd másban! Nem fogod találni. Tudod, a segítő kéz Te magad vagy. Igenis fontos, hogy milyen vagy. Nem ismétlődsz. Legyél olyan, amilyen lenni akarsz. Akarsz sírva aludni minden este? Akarod, hogy a saját zokogásog ringasson álomba? Akarod látni magad fellógatva egy kötélen a padláson? Akarod, hogy anyádék ott álljanak a koporsód fölött, és életük végéig marcangolják magukat miattad? Akarod, hogy apád alkoholista legyen? Akarod?
Vagy inkább összeszeded magad, nyelsz egy nagyot, lezárod a tetejét a sötét és hideg ládádnak és kibaszod az ablakon, és megpróbálsz mosolyogni, örülni, ha felkel a nap és szeretni ha felkel a nap, szeretni a zajt, a csendet, a színeket, a zenét, az embereket, szeretess elbűvölő lenni, szeretess szép lenni! Hát persze. Amig magad nem szereted, hogy szerethetne más? Amíg nem tudod ki vagy, hogy tudhatná ezt bárki is? Amíg nem tudod hogyan élj, más hogy adhatna tanácsot, mondd?
Figyelj magadra! Figyeld milyen szép vagy! Figyeld a mosolyod, a szemed, csodáld! Ilyen nem lesz még egy. Érted? Minden ezen múlik! Ebben ott van minden.
Ha nem érted magad, hogy várhatnád el, hogy megértsenek? Menni fog. Hidd el. A lényeg, hogy ne hagyd magad. A kívülről jövő információkat hallgasd meg, de ne az alapján legyél. Magaddal rendezd le. Csak magaddal. Mondd, hogy jó a kedved! Mondd, hogy Te vagy a legjobb! Mindenki alattad van. És Téged csodál. Ragyogj, tündökölj! Látni fogják. Mindenki látni fog majd.
Ne rántsd bele magad a mélységbe! Ne vedd magad körül olyan dolgokkal, amik lerombolnak. Legyen színes a szobád fala, ne fekete, legyen vidám a zene, ne komor, ne halálfejet rajzolj a füzeted sarkába, hanem pillangót. Ne mondd, hogy SZAR, mondd hogy lesz még jobb is. Gyökereidben kell megváltoznod ahhoz, hogy élni tudj. Élni. Mert élni nem az, hogy magad gyötröd és marcangolod.
Tudod mit? Kelj fel reggel, mosd meg hideg vízzel az arcod, és kezdd újra a napod. Máshogy, mint eddig.
Jó éjt.
moira
