I love Budapest

Szar, minden szar! Napokig kínlódtam és őrlődtem, hogy én nem tudok úgy érezni, ahogy ő érez, és lehet hogy hihetetlen, de nekem is kibaszottul szar most, mert nem azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy majd csak lesz valahogy, hanem mert bíztam benne, hogy jó lesz, és úgy éreztem nagyon sokszor, hogy jó is, csak ez nem volt elég. Rossz volt, hogy láttam, hogy ő mennyire akar velem lenni, és hogy én ezt nem tudom teljesíteni, és hogy én nem akarom már annyira. Szar, hogy én nem tudtam úgy érezni, ahogy ő, és nehéz volt, hogy nem tudok megfelelni neki, nehéz volt, hogy láttam, hogy miattam rossz a kedve, amikor elmegyek, és nehéz volt felismerni és elfogadni, hogy ez így nem mehet tovább. De a legeslegnehezebb az volt, hogy összeszedjem magam és elmondjam ezt neki. Találkoztunk fél2kor, és mondtam, hogy ne haragudjon, de nekem ez nem megy, én nem tudok neki az lenni, amit ő szeretne, és abba kellene hagynunk. Nem mondott semmit. Gondolom ezer váddal illetett magában, hogy aljas vagyok, meg nem is tudom, de én nem érzem ezt. Nem érzem úgy, hogy valamit hibáztam volna, nem érzem úgy, hogy inkorrektül cselekedtem volna vele, nem érzem úgy, hogy rohadék voltam. Eléálltam, és nem volt könnyű elmondanom neki. Persze, hogy megbántottam, ilyet nem lehet úgy elmondani, hogy ne bántsd meg a másikat… És igenis kibaszottul szarul érzem magam emiatt. Aztán leültünk a fűbe a Tónál, én kérdeztem, hogy ő mit gondol, ő nem mondott semmit. Soha életemben ilyen szarul nem éreztem még magam, mint ott és akkor. Aztán felállt és gyakorlatilag szó nélkül otthagyott és elment. Nem tehetek arról, hogy hogyan érzek, vagy éppen nem érzek. Ezt láttam a legtisztábbnak, és a leghelyesebbnek. Hát ezért választottam ezt a megoldást. És most is az eszemben van, mert bűntudatot ébresztett bennem, csak nem tudom miért, mert nem érzem, hogy bűnös lennék. Ha vele maradtam volna érzelmek nélkül, az lett volna az, ami megbocsáthatatlan. Szívből sajnálom, hogy így alakult.