Suliba menet olyan sok minden zakatolt az agyamban. Le kellett volna írjam, mert jó gondolatok voltak. Mikor egyedül megyek valahova, mindenféle feltételezéseken járkálok végig gondolatban. Ma például azon gondolkodtam, hogy vajon vannak-e "felsőbb rendű" emberek. Arra jutottam, hogy mindenképpen. Vannak, akik igenis mások felett állnak, akik joggal nézhetik a másikat rosszallóan. Valami Raszkolnyikov-féle elméletre jutottam. De persze ölésről nincsen benne szó. Csak csupán ítéletekről. Minősítésről. Véleményről. Úgy érzem racionálisan látom a dolgokat. Átlátom az összefüggéseket, jó emberismerő vagyok, percek alatt látom milyen valaki. Higgadtan, és biztosan el tudom mondani a véleményem a másikról, végig tudom gondolni, hogy miféle ember, miféle személyiség.
Tudom, én hol helyezkedem el a saját magam felálította "ranglistán" és tudom, hogy ki mennyit ér. Nyilván ez egy tökéletesen relatív dolog. Ezt persze csak a magam mentségére mondom, mert igazából teljesen objektívnek érzem. Tudom, hogy minden, amit csinálok nem csak felvállalható, de ésszerű is. Meggondolt vagyok. A kisebb dolgokban persze nem mindig. De hosszú távon teljes mértékben.

Aztán azon gondolkodtam miféle város ez a Budapest. Hogyan is tudnám jellemezni?
Kettősszemélyiség, az egészen biztos. Oly gyűlöletes reggelente... Vagy mikor másnapos vagyok. Akkor sosem ért meg. Meg sem hallja, amit mondok neki. De ettől eltekintve legforróbb szerelemmel és rajongással nézem és csodálom. Talán a korosztályonkénti bontás lenne a legészszerűbb. A fiatalok. Nos a 19-28 év közöttiek. A legtöbb nagyon nyitott, befogadó, toleráns, minden buliban benne van, nem ítélkezik, vagy ha mégis, nem bántón. Ők a város mozgatói. Ők felelősek a város lüktetéséért, segítőkészek, ők tartják ébren a várost éjjel. Vagyis mi.
A kisebbekkel nehezebb. A 13-18 éveseknél vigyázni kell. Sokuk nem tudja hol a határ. Sokan olyan mélyre csúsznak ennyi idősen, hogy abból már nem tudnak fel kelni. Ebben a témában végletekig konzervatív vagyok. A gyerek - hiába is érzi magát teljes értékű felnőtt embernek - még csak gyerek. Tudom magamról, hogy már 16 évesen olyan kiforrott személyiségem volt, ami csaknem megváltoztathatatlan volt már akkor is. Tudtam mi a jó, mi a rossz. Tudtam mit akarok. Már akkor tudtam egészen biztosan milyen férfira van szükségem, mit akarok tanulni, mi a tervem az élettel. De a 13-18 évesek nagy többsége nem ilyen. Kellenek azok az élmények, amik úgymond kijózanítanak. Felráznak a gyermeklétből. Felráznak egy álomból, és az arcodba vágják, hogy tessék, mostantól te döntesz mi a jó, mi a rossz, tied minden felelősség. Egyetlen rossz döntés, hogy mondjuk beveszed-e azt az angyalkás bogyót, amit a spanod nyújt feléd, vagy az arcába röhögsz és azt mondod, hát_te_hülye_vagy. És ha valaki lecsúszik, ha valaki elkallódik, ha valaki mondjuk eltökéli, hogy nincs az az isten, hogy ő felsőfokú oktatásban vegyen részt, hogy szarik mindenbe, akkor vajon segítenünk kell neki? Akkor vajon az az ő hibája, vagy a szüleié? Néha arra gondolok, hogy bizony az ő hibája. Minden cselekedeted a saját értelmi képességedből fakad. Ha valaki van annyira hülye, hogy a sok ellenpélda ellenére rossz döntést hoz, akkor azt kell mondjam, hogy igen, megkapja érte, ami jár. Farkastörvényekre esküszöm. Az erős megmarad, a gyenge hulljon. Aki nem életképes, aki nem éltre való, aki nem képes mit kezdeni magával, annak hiába segítesz. Nem hurcolhatod végig a hátadon, úgy hogy ő nem is akarja. Súlyos dolgok ezek, de tudom, hogy ha valaki valamit el akar érni, az előbb-utóbb el fogja érni. Persze maradjunk a földön. Hiszen hiába is akarok szárnyakat a hátamra, nem lesznek.
Ha túl korán eljárkál valaki otthonról, ha mondjuk már 14 évesen iszik, dohányzik, kábítószert élvez, vajon abból lehet teljes értékű, józan ítélő képességű ember? Kötve hiszem.
Mikor 15 voltam még nem dohányoztam. De a körülöttem lévők már nagyban. És volt, hogy odajöttek, hogy hé, szereztem egy doboz cigit, mi lenne ha elszívnánk. Erre nem tudom mért de ezt bírtam csak mondani: ha neked ez kell, szívjad. Én azt hiszem e nélkül is elég _menő_ vagyok.
Nincs és nem volt szükségem soha semmire, ahhoz hogy a saját véleményemet a felszínre hozzam, nem kellett semmi külső segédeszköz ahhoz, hogy mások lássák ki vagyok, mi vagyok. Erős személyiség vagyok. Hangos, központi lény. Asszertív. Talán éppen ezért nem vágyom arra, hogy ismert legyek. Elegen ismernek, elég barátom van, elég helyen pörgök.
Hogy akkor mért választottam a tévét, a rádiót és az újságírást mint szakmát? Mert jól csinálnám. Élvezni fogom, mikor elsajátítom a tudást, ami ehhez szükséges. A tévézés nem érdekel. Sosem vágytam arra, hogy olyanok ismerjenek meg, akiket nem én választok ki egyesével. A rádió. Az más dolog. Az egy szerelem. Est fm, persze, mérvadó volt a döntésemben. De semmiképpen sem műfaji behatárolás. Nem szeretnék olyanban részt venni vagy olyat alkotni, ami ahhoz hasonlatos. Ha csak nem egyediségében, vagy megismételhetetlenségében. Élvezettel tanulom a magyar nyelvet, amit beszélek, élvezettel hallgatom azokat az embereket, akik szépen és helyesen beszélnek. Ahogyan használod a nyelvet, a szavakat, ahogyan a mondatokat formálod, ahogyan a gondolataidat kifejezed, rengeteget elárul rólad. Olvasottságod, habitusod, műveltséged, érzelmi világod, személyiséged...
És hogy mért nem tévé? Egyrészt, mert nincsen szükségem, - sőt, inkább úgy fogalmazok - gyűlölném, ha felismernének idegenek az utcán. Ennél irtózatosabbat nem tudok elképzelni. A tévé moslékot közvetít. A tévét zabálja az ostoba ország. A tévére dühös vagyok. Aztán dühös arra, aki megnézi a kibeszélősókat, dühös vagyok, mert egy nemzethez tartozom az ostobákkal. Ha meglátom Győzikét, szégyellem, hogy én is ember vagyok! És akkor arra gondolok, hogy ha ezt választják az emberek, akkor meg is érdemlik. Kulturális forradalomra van szükség. Nem, nem nagy dolgokra gondolok. Bár minden bizonnyal megvalósíthatatlan. A tévé - a legszörnyűbb dolog. Akinek van egy kis esze - szelektál. Helyesen persze. Mert az sem okos döntés, ha nem néz tévét az ember. Igenis vannak dolgok, amikhez csak filmeken keresztül juthatsz hozzá. Minden a pénzről szól a tévében. Csak és kizárólag. Mesterségesen generált érzelmek, mesterségesen generált alacsony ingerküszöb, mesterségesen generált igények. Egy laza ölés felizgatja az embert, egy baleset, egy természeti katasztrófa... Minden csak arról szól, hogy bámuld! Egész nap! Hipnózis, amit a tévé művel. Össznépi, tömeges hipnózis. Az emberek 6-10 órán át ülnek a tévé előtt naponta, amiről azt hiszik, hogy értük van. De a nagy lófaszt! Miközben nézik, minden pénzüket magukhoz édesgeti a média.
Ébresztő BAZMEG!
Feldmár Andrástól (pszichiáter) hallotam egyszer egy előadásában: ha valaki leül egy fehér fallal szemben, és órákon át bámulja, azt skizofrénnek nevezik. De ha valaki egy dobozt bámul ugyanilyen kifejezéstelen arccal, érzéketlenül? Azt mért nem?