I love Budapest

Ma eljutottam arra a pontra, hogy tele a tököm a világgal. Úgy érzem szopakszik velem az élet. Úgy érzem nobody loves me.

Szomorú vagyok, de ezerszer inkább dühös. De arról nem akarok beszélni. A szomorúságom meg inkább elkeseredettség. Falak mindenütt, és hiába vagyok akármilyen jó, hiába vagyok lelkes-kedves-édes-bájos-okos-gyönyörű-szerény, ha egyszer nincs mellettem az, akinek melletem kéne lennie. És az egészben a legkétségbeejtőbb, hogy még csak azt sem tudom ki az, akinek mellettem kéne lennie. Akinek most engem nagyon erősen magához kéne ölelnie, és simogatni a fejemet, hogy kicsike, ájlávjú.
Tudom az eszemmel, hogy az ilyen nagyszerű kislányok mint én, hatalmas jó dolgok előtt állnak még, de ezt csak eszem mondja, a szívem meg, hogy baszki... egyedül vagyok. Nem ölel meg, nem fogja a kezem, nem csókol meg, nem suttog kedves szavakat a fülembe, nem túr a hajamba szeretkezés közben, nem nevetek vele órákon át, nem nézzük egymást szótlanul boldogságtól csordultig telve...
Annyit gondolok arra, hogy mi lett volna, ha Ricsi nem utazik vissza többet Belgiumba. És annyira egyszerű lenne az életem, hogy miután hazajött volna, újra szerelmesek lettünk volna egymásba. Annyit gondolok arra, hogy talán maradnom kellett volna Páfrival, hogy hátha egyszercsak bejött volna a villámcsapás, annyit gondolok arra, hogy talán meg kellett volna próbálnom azokkal a srácokkal, akik valaha akartak engem, de én sosem jöttem össze velük...
De az életem egyáltalán nem ilyen egyszerű.
Rettenetesen nyomaszt, mikor olyas valaki akar tőlem valamit, akitől én semmit sem. És magamban csak azt hajtogatom, hogy ő miért? És az, aki meg nekem kéne? Ő miért nem? És annyira úgy érzem, hogy kurva jó ember vagyok, segítek a másikon, az ártatlanok mellett kiállok, átadom a helyet a néniknek, nekem vannak a legkiválóbb barátaim e földön, nekem van a legjobb családom e földön, és és...és... mindenem megvan. Bassza meg. Mindenem megvan. Mégis rinyálok. Úgy érzem magam ebben a pillanatban itt és most, mint egy szerelmes menyasszony, akinek nincsen vőlegénye. Itt állok a mennyasszonyi ruhában, gyűrűvel az ujjamon és zokogok, mert nincs vőlegényem. Félre ne értsen senki. Ez egy allegória, fasznak kell a házasság. Szerelmes akarok lenni, bassza meg, nem hiszem el, hogy 2004-óta nem éreztem kielégítő szerelmet.

De sebaj. Új év - új élet. Kidobom az összes szart az életemből, kidobom az összes kibaszott csalódást az életemből. Az összes epizódot, amik letördelik a szárnyaimat, amik legörbítik a mosolyom, amik fénytelenné teszik a glóriát a fejem felett. Magam mögött hagyom az összes kibaszott mocskot.