Ó, hogy ver engem az isten, mekkora nagy csapásokkal illeti testem!

Reggel fel, suliba be, nagyon jó volt, megrezgett a szívem, hogy újra láthatom e kedves lényeket, mint Eszti, Laura, Bogi, Tomika, meg a többi kis virgonc, akiket olyan nagyon közel érzek magamhoz. Volt is egy nagyon klassz PR órám, amitől kisebb agyérgörcs tört rám, de ez igazából oly mértékben törpül el a napom többi fájdalmas eseményétől, hogy már szinte nem is számít ez a dolog.

Aztán mentem dolgozni. Mentem... az túlzás... bicegtem. Irodába be (ja nem is mondtam mit dolgozom. Konzumálok.), megint ketten voltunk eleinte Balázzsal, aztán még jött egy leány, és mi ezerrel küldtük a melót. Itt még mindig azt hittem, hogy ez csak egy sima nap lesz.

Aztán melóból egyenest a stúdióba. Na ez az amit nem kellett volna. Oké, megint új arcok kérdezik mért vagyok mankóval, hát mert a tolószékem kereke kilyukadt. Höhö.
Megyünk le a féléves megbeszélésre. És ki az aki megérkezik az utolsó pillanatban?! Hát persze, hogy Misi. Egészen cseppet kezdett el úgy verdesni a szívem a mellkasomban, mintha egy ketrecbe zárt madárka lenne.
Először nem is vett észre. Aztán megy kifelé a tömeg a teremből. Észrevett. Mosolyog, kitárja a karját, és azt mondja: Szia Petrám!
Én tudomást sem véve az ölelésre kitárt karjairól, csak odahajoltam illedelmesen mosolyogva, és adtam neki két puszit. A fejemben meg csak az volt: el kell tűnnöm innen mielőbb. Mért okoznék fájdalmat az én szívemnek? Két hónapja nem láttam, mióta szakítottunk. A szakításunk pillanatában tudtam kristálytisztán, hogy ő nem volt jó nekem, sőt, nyilván előbb is tudtam. De azt is tudtam, hogy nehéz lesz nekem. Tudtam mit kell tennem, elkerülni, abbahagyni a felé irányuló kötődést, abbahagyni mindent, ami hozzá kötött. Kitöröltem msn-ről, kitöröltem a számát, nem néztem meg a wiwen többet, elkerültem. Tudatosan akartam szabadulni.
Eleinte szomorú voltam, sírtam, és nem bírtam elhinni, hogy neki lehet, hogy nem is hiányzom. De sikerült.

Erre ma ott van. És ez még semmi. Én vagyok az ügyeletes színházjegy díler egy darab erejéig, és ő is jelentkezett a darabra. Nálam volt a jegye, mondom gyere barátom, tejeljél sürgősen itt a jegyed. Kérdezi, hogy ráérek-e. Azonnal rávágtam: NEM. Kérdezi, hogy meddig vagyok még itt? Mondom neki, hogy semeddig dolgom van, húzok elfelé.
Oké. Kabát fel, indulok is. Ő jön utánam. "Lekísérlek". A faszom. Persze hogy akartam, ne hülyéskedj. De olykor egészen más az, amit akarsz és ami helyes. Jött velem. Azt hittem csak a bejáratig jön. De nem - jön tovább. Zebrán át. Villamosmegállóba. Leül velem. Mondom neki, hogy meg fogsz így fázni, menj be. Nem fázom. És ha megfázom az sem baj.
Kicsit beszélgettünk a síelésről. Ő is megsérült. Én meg mankós vagyok.
És tudod, mikor beszélek hozzá, és látom, hogy nem is figyel arra amit mondok, csak látom hogy ugrál a szeme, tudod, amikor kurvára meg akarsz csókolni valakit, hogy egyszer a szemébe nézel, aztán a szájára, aztán a szemébe, és így felváltva. Ó, baszki, sasoltam hol jön már a kurva villamos.

Aztán jött. Puszi puszi. Szia. Felszálltam, hátra se néztem, leültem háttal mindennek, ne is lássam. Faszom faszom faszom. De ha egyszer olyan kibaszottul gyönyörű, és olyan kibaszottul széttépném.

Majd elmúlik.