Nos. Végre felhívtam Ricsit, életem legnagyobb szerelmét. Kérdeztem találkozunk-e, beszélgettünk egy órát msn-n, aztán találkoztunk. Jó pofa volt. Nevettünk. És ott ült velem szemben a világ egyik legkibaszottul szebb pasija, akire a barátnőim kb azt mondták, hogy "ííííí bazmeg, nem is tudtam hogy létezik a valóságban ilyen pasi", és megnevettetett, és visszagondoltam arra, hogy milyen elképesztő és eszelős szerelmet éreztem iránta 3 éve.. és semmi.. és semmi. Egyszerűen nem jelent nekem semmit. Csupán annyi van bennem, hogy az az időszak, amikor vele voltam életem legboldogabb időszaka volt. Csordultig teltem boldogsággal, igazi öröm könnyekel bőgtem, hogy hogy lehet ilyen kielégítő és végletes boldogság a szívemben. Amikor már azt érzed, hogy ennél jobb egyszerűen nem lehet.
Ez pedig nagyon fontos emlék nekem. Mert így legalább tudom, hogy igenis létezik, és igenis lehet az ember annyira boldog és szerelmes, hogy úgy érezze ez a vég, ez az élet lényege. Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt akkor. Ezerszer több lettem, mint előtte voltam.
Tudtam, hogy ma nem lesz ebből semmi, meg hogy sosem lesz, hiszen a jelenben semmit nem jelent a személye, de meg kellett néznem, tudni akartam, hogy biztos-e. Az.
Itt egy fotó a régi szép időkből.
