I love Budapest

Andikával - virtuálisan kart karba öltve - epedve várjuk, hogy valami vad hekker feltöltse végre a szombat esti, legújabb szülifeli részt, de már a feketepiac sem a régi...

És most klikkelj innen sebtiben.

Kicsit fásult vagyok, súlyos titkok nyomják a lelkem agyon, de nem lehet, nem lehet! Szóval, szökni készülök! Meglátjuk, meglátjuk. De egy biztos: május havában többször több napra is lelépek. Jó alaposan. De legalább négy különböző városba. Csak legyen nyár! Csak legyen meleg! Csak legyen strand! Csak legyek mezítláb, lepkehálóval egy fesztivál tisztásán! Csak üljek mélán reggel a tó előtt, csak egyszer hagy fussak bele a tóba, csak érezzem, ahogy feszül a bőröm a napégéstől, csak érezném már! Szökni készülök. Több dimenzióban. Rejtjeles-rébuszos. Annyi fontosat, annyi mindent, annyi tartalmat írnék. De mindig csak rohanok, csak futok, mégsem haladok. Oly közhelyesen. Aztán egyszercsak a semmiből ott állok a célszalag előtt. És arra gondolok, ó, mennyivel jobb volt míg futottam! Nem érzem a célszalag súlyát, viszont érzem, hogy fájnak az izmaim, még mindig dübörög a szívem, futni akarok. De nem akarok futni. Nem tudom eldönteni szívem. Közeleg a negyed évszázad, közeleg a két diploma. Hogy eljutok-e addig... Ezt sosem lehet tudni. De hirtelen érzem. Érzem azt, amitől olyan kibaszottul féltem. És ha én félek, akkor ott komoly dolgok vannak.

A másik meg, hogy nekem annyira mások az ünnepek, mint általában az embereknek. Leszarom a karácsonyt. Gyermekként élveztem utoljára. Mikor kicsi voltam, Anyu, Apu, Öcsi meg én lementünk sétálni. Mire hazaértünk, fel volt díszítve a fa. Anyukámat kérdeztem, hogy ez hogy történt? Természetesen mondta, hogy a Jézuska volt. Én meg minden évben futottam a sétából az ajtónkhoz, hogy elkapjuk a Jézuska gurbancát. És ez így történt. Most nekem semmi se jó a karácsonyban. Ami meg jó, azt bármikor átélem. Utálom a kényszeres vásárlást, utálom a tömeget, a megveszett embereket, akik eltapossák egymást, utálom a fát, szúrja a talpam a tüske (évek óta nincs karácsonyfánk), vakít a város éjszaka is, minden zárva, sehova se lehet elmenekülni a rémes, giccses forgatag elől. De hogy mi a jó benne? Mikor a családommal vagyok. Nem akarok elcsépelt lenni, nem akarom, hogy sírj ezen a bejegyzésen, de az én családom aranyból van. Nekem meg kellett tanulnom értékelni, hogy velük lehetek. Unokatesók, nagynénik, nagypapák, keresztapák, olyan faramuci módon körülírható családágak, amikre szó sincs, nekem mégis a rokonom, a szerettem. Szerencsés vagyok. Örömmel tölt el mindig, ha velük vagyok. Dédnagyikám (akit nem ismerhettem, de állítólag pont olyan volt, mint a Nagyi) építette egybe valahogy az egészet. Nem hagyta, hogy bárki is elkallódjon. Szeretjük egymást. Hasonlóak vagyunk, nevetünk, beszélgetünk, szülinapokon százan is vagyunk. Hát ez az egy dolog, amiért szeretem a karácsonyt. De szerencsére, ilyen összejövetelek nem csak akkor vannak.

A húsvét. Gyerekkoromban azt hiszem vicces volt, mikor fáter meg öcsipók szódásszifonnal támadtak meg minket, de úgy konkrétan. Aztán egyre kevésbé volt vicces, végül likvidáltam e nemes hagyományt. Hagyjatok húsvétkor, locsolás nélkül is adok egy csokit. Ez a mostani húsvét is csak annyi volt számomra, hogy hí, minden zárva. Fákk. És nem hiányzik.

Augusztus 20-a. Komolyan, szavakat se írok, annyira magasról tojok rá. Két éve meghaltak emberek, míg én életem egyik (és vélhetőleg nem az utolsó) kudarcával írtam alá kétes eredetű és bizonytalan időre szóló szerződést. Utálom a tüzijátékot. Elvégre felhőkarcolóban lakom, vagy mi fene, minden nap láthatom az ablakomból legalább egy gazdag gyerek tüzes parádéját. Nem érdekel. Utoljára már nem is tudom mikor mentem ki megnézni. Évekkel ezelőtt. Sok ember, kosz, mocsok, eltaposnak.

Viszont ünnep a május elseje. És nem azért ami. Hanam azért, amit nekem jelent. Évek óta. Évek óta kijárok a Tabánba. Szeretem. Szertatásosan imádom! Mikor kitárt karral állok a nap felé fordulva, a tömeg közepén. Mindenhol ismerősökbe botlom, mindenkivel nevetek egyet. Jön a nyár - ezt jelzi számomra. Tabánban délben mámorittasan - sosem hagynám ki.

Szülinapok. Rituális dolgok ezek. A Szilveszterrel ér fel. Lezárok valamit, kinyitok egy újat. Andikával különösen érdekes a dolog. Ugyanis őt éppen a születése napja óta ismerem. Vagyis mikor az ő születése napját ünnepeljük, akkor egyúttal azt is, hogy éppen annyi ideje ismerjük egymást, mióta ő él. Tudod, akit szeretsz, annak örömmel ünnepled a születésnapját. Szóval, valahogy mintha egész évben egyformán világítana ránk egy lámpa. De mikor szülinap van, akkor felmászom egy létrára, és valami kendővel két tenyeremet védve megfogom a forró lámpaburát, és odafordíom a szülinapos felé. A szülinap jó.

Nem tudom min gondolkodtam el. Nem tudom miért tört rám ez a nyugodt reszketés. Valahogy úgy érzem, hogy a szivárvány lábához értem zihálva, futva, forrongva.