Na, ez a nap is megvolt, mégis este van. Voltunk a Tatai kórust megnézni a Zeneakadémián, ami előtt természetesen Karcsival egy másik koncsertóra néztünk be véletlenül, de az is ütött. Aztán, hogy a kultúr fölény (I loved you Kuno) és előny behozhatatlanná váljon, elmentünk a Néprajzi Múzeumba, csekkolni Csík János zenekarát, és hát megint igen erőteljesen hatott. Jobb lett volna egy klasszabb helyszín, de a célközönség nem mi voltunk. Vagy legalábbis nem a komolyan vehető célközönség. Erre a zenére ugrálni kell, bor kell, cigi kell, magamat kell ringatni, égre emelni a tekinteted, sírni, nevetni, fütyülni, tapsolni! De Kiss Tibi és Lovasi úr előttünk álltak a nézőtéren, de olyan közel, hogy ha letérdeltem volna, akkor csak 90 fokkal kellett volna jobbra-balra ingatni a fejemet, hogy le tudjam őket szopni (fú de vulgár vagyok, erigggggyek mán alunni). Egyébként meg a Zeneakadémia után és a Néprajzi előtt Ózonban tengettünk kellemes hanulatban az estét, Károly, Fox, Réka, Dönci, Noya, Ági, Gabesz, no meg végtelenül szerény személyem. Aztán hazafelé toltunk egy dzsájroszt, de rácsesztem, mert a kabátomat leebédeltem vele, és ez szopó.
Holnap (gyíkmadarak kedvéért: MA) az uccsó szabadnapom, és újra mehetek bele a médiába, megenni aki árva.
Holnap (gyíkmadarak kedvéért: MA) az uccsó szabadnapom, és újra mehetek bele a médiába, megenni aki árva.
