I love Budapest

Tudom, hogy ez most durva, de mind azon izgultunk, hogy ha már egyszer Tomival ez a helyzet, akkor ne szenteste történjen meg... Hát nem történt meg. De úgy indult, hogy ez is csak egy elbaszott, mélabús nap lesz. A következőkben a rokonaim neveivel fogok dobálózni.
Úgy volt, hogy Dodóék nem jönnek ide, mert bent vannak Tominál, és ha idejönnének, csak sírnának, és annak semmi értelme nem lenne. Szerintük. Úgyhogy csak Nagyika, meg Mamu jöttek át hozzánk, és így Anyuval, Öcskössel, meg velük ötösben telt a délután/este. Aztán hál' istennek jött Robi meg Soni (akinek már igazán látványos a pocakja), és egy kicsit jobb lett a hangulat. Valahogy igyekeztünk mind legbelül arra koncentrálni, hogy nem lehet folyton csak sírni, és a rosszra, a legrosszabbra gondolni. Természetesen az este nem csak sopánkodással telt. Hiszen mi úgy vagyunk ezzel a karácsonnyal, hogy leszarjuk. De tényleg leszarjuk. Mert szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mind egy városban élünk. Hogy mind rajonásig szeretjük egymást. Hogy mind egyformák vagyunk. Hogy a hét minden napján beszélünk, és hetente találkozunk. Nekünk tényleg minden nap karácsony. Ez az idei, ez nagyon szomorú. Ez a három hónap nagyon szomorú. Aztán Robiék elmentek, mi Öcsivel hazavittük Mamut, de Nagyika még maradt, és végül csak jöttek Dodóék! Annyira vártam már, hogy találkozzunk, és megöleljem, és anélkül, hogy mondanék neki bármi bátorítót, tényleg sok erőt adjak neki csak ennyivel. Mondtam neki, hogy bármi van, most kétszer öt napig tart a hétvégém, úgyogy csak szóljon, vigyázok a kölykökre bármi van. Aztán nézegettünk a bébikről pár képet, és mentek róluk a sztorik, kurva cukik ezek, és egyre cukibbak! Jó volt látni, hogy Dodó is kicsit kizökkent a nyomás alól.

Szóval összességében jó este volt. Jó hangulat, sokat nevettünk is, de persze mind tudtuk.. csak igyekeztünk egy percre valahogy félre tenni...

Bárcsak felriadnék reggel zihálva, hogy ez az egész Tomis dolog csak egy rémálom volt...

Nem akartam ezt a posztot ilyen depire, becsszó, mert ma este végre igazán jó volt együtt lenni.

Viszont Idesanyám olyan jófej, megkaptam tőle a kb egyetlen hiányzó Marquez-láncszemet a gyűjteményemből, meg Nabokov Ktéségbeesés című regényét, és két Neil Gayman nagy sikerű kiválóságot! Úgyhogy most úgy állunk, hogy az éppen várakozó 7 és éppen olvasásban lévő 3 mellé még jött egy csapat. De nem baj. Olvassál fiam, bármit is, de olvass, járjon az agyad, és ha nem muszáj, ne mp3-at hallgass a kibaszott BKV-n, hanem olvass! Jó, ha mondjuk éppen annyira sokan vannak, hogy nekipréselnek az üvegnek, és a könyököd már-már bele épül a petevezetékedbe, akkor ér, de egyébként csak olvasni.