I love Budapest

Szerencsétek, hogy tegnap annyira elbaszott napom volt, hogy már írni se volt kedvem, mert ha esetleg egy kicsivel is jobb kedvem lett volna (ami még mindig pokoli), akkor elétek tártam volna a lelkem mocskát, és abban nem lett volna köszönet.

Tegnap Anyu bement a kórházba, és úgy volt, hogy kedden (vagyis gyíkok kedvéért ma) műtik, de erre közlik vele, hogy most azonnal. Anyukám - jó páciens lévén - kikapcsolja a mobilját reggel tízkor, majd délután ötkor (miközben végig dolgozom, kizárva mindent, a három órás műsort - nagyjából fél éve csinálom ezt úgy, hogy különböző szeretteim kórházban vannak; három hónapot Tomival, most meg Hannácska...) még mindig ki volt kapcsolva, már nagyjából tajtékoztam, bárkit levertem volna, de inkább felhívtam a kórházat, hogy mi a pék van, de persze nem úgy telibe, hanem hogy szeretném megtudni melyik kórteremben van Anyu (nem mintha nem tudtam volna), és egyébként hogy sikerült a dolog... Na, szóval Anyu túlesett a dolgon, munka után takarodtam be hozzá ezerrel meg Nagyikával. Anyu full kóma, mindjárt hányni fog, vérzik a sebe, kábé nincs magánál, kiváló lélekerősítő pillanat volt, de legalább túl van a műtéten! Aztán húztam a munkahelyi vetítésre, aztán még SCH-be is mennem kellett kicsit agyalni, hogy mi meg hogy legyen, aztán hullafáradtan és végkimerülten, minden létező nappali járművet lekésve hazaestem és aludtam. Reggel korán fel, mentem kozmetikushoz, anyagilag olyan szinten vagyok a béka seggluka alatt, hogy a munkanélküli öcsémtől kértem kölcsön, szóval arany az élet, gyerekek! A válság éppen ma érte l a moira.blogol.hu szerkesztőségét, és lehet, hogy 15%-kal kevesebb karakterrel kell majd kifejeznem Wendy Moira Angela Darling érzéseit és élete történéseit, de a válságstáb egyelőre erős.

Aztán munka után megint rohantam Andival Anyuhoz, már jobban volt ezerszer, felállt, sétálgatott, vigyorgott, szóval jófej volt, mint mindig. Lehet, hogy holnap már haza is jön!

Szóval ez a stresszes időszak már tart kábé tavaly február óta, amikor is végigszenvedtem a két szakdogát, a két államvizsgát, aztán, hogy felvesznek-e a rádióba, aztán Tomi kórházba került, aztán tudjátok, minden szar, ami most zajlik. Már igazán megérdemlek egy kis felüdítő időszakot, egy olyan laza 60 évet, ahol már csak a boldogság és a nevetés van.

Addig is köszönöm azt a rengeteg bíztató szót, amit írtok, legyen áldott a nevetek! De komolyan!

A rossz időszakok után pedig csak jó jöhet.

Eközben mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy óhatatlanul és feltartóztathatatlanul betört a tavasz, ami már majdnem nyár, úgyhogy már csak a vérbe kéne elhúzni innen, sehova máshova! Éljen a papucs, és a harisnya nélküli szoknyaviselet!