I love Budapest

Na, még egy dolog, aztán tényleg leállok szájjal és álomport szórok a szememre, de ezt még el kell mesélnem.

Mikor engem 2003. decemberében műtöttek, azt mondták az okosok, hogy nagyjából másfél óra a műtét. Anyukám pépesre aggódta a józan gondolkodását, ugyanis még talán 4 óra múltán se vittek vissza a kórterembe, és eközben ő idegelte magát (mert mi - a tág családban is - nagyon jók vagyunk az egymásért aggódásban, olyannyira, hogy ebből kéne például megélnünk, arról nem is beszélve, hogy ha lenne aggódó verseny hány millió díjat bezsebelhettem volna magam is, de ez egy másik post), és mikor a negyedik óra derekán kinézett az ablakon, meglátott egy kék madarat, amint az letelepedik vele szemben egy faágra, és csak szemezgettek. Anyu már egyből tudta, hogy én meghaltam, és ennek a madárnak a képében reinkarnálódtam, ami egyfelől jó is lett volna, mert akkor nem kell a fesztiválokra karszalag, másfelől meg piszkosul szar, mert azárt nehogy már meghaljak egy bokaműtétben, de a lényeg az, hogy a sokktalanító és az ébredésem után kedveset mosolyogtunk a családban ezen a gondolaton, egészen a tegnapi napig még én magam is vigyorban maradtam, mígnem anyukám nem hívott a műtét után, vagy legalábbis a kórház kezét-lábát nem törte, hogy engem élő adásban értesítsen, hogy oké, anyuka rendben van (anyuka helyén marad), és már én is olyanokat fantáziáltam az idegtől, hogy azt inkább le se írom.

Hát így élünk! Aggódunk, fantziálgatunk.