Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon miben változtam meg az elmúlt pár évben. Aztán arra jutottam, hogy nagyon sok mindenben. Szóval éltem a kis életem aránylag gondtalanul, eltekintve attól, hogy az apám néha azért csúnyán odacsapott nekünk (a tesómnak, meg nekem), aztán olyan 4.-es koromban meghalt a Nagypapám, és iszonyatosan befordultam. 11 éves koromtól, olyan 4-5 évvel ezelőttig túl sok negatív inger ért és túl sok negatívum történt körülöttem. Aztán meghalt a dédipapám is, én meg ott álltam 12 évesen, hogy most mi van? A család egymásnak segített, de minket, gyerekeket, nem vigasztaltak, azt hitték, mi még úgysem értjük. Hát igenis értettük. Aztán kiderült, hogy Apunak van valakije. Több éves hazugságok, veszekedés, szánalmas állattá alacsonyulás, undorító fröcsögések, és ha valóban nem is az orrunk előtt zajlott az egész, nagyon jól tudtuk mi történik. A gyerek nem hülye. A gyerek mindent lát.
Mindezzel párhuzamosan még olyan 11 éves korom körül szerelmes lettem egy évfolyamtársamba. Persze úgy, hogy még soha sem beszéltünk, csak egyszerűen szerelmes lettem. És onnantól kezdve évekig nem volt egy olyan este, hogy ne bőgtem volna, hogy ne gyűlöltem volna mindent és mindenkit, az osztályom utált, mert mindig azokkal voltam, akiket kiközösítettek, és igenis rászóltam a másikra, ha bántotta a gyengébbet. Általános iskolás éveim maga volt a pokol, gyűlöltem az összes kis geci, gazdag, elkényeztetett kis faszfejet, utáltam a tanárokat, a családomat, mindenkit, és meg voltam róla győződve, hogy a hiba nem velem van.
Aztán Anyuék úgy döntöttek elválnak. Nem bántam, legalább Apu lelép. Úgysem értett hozzám soha. De mindig sírtam. A legkisebb dolog is elég volt ahhoz, hogy minden fájjon és reggelig bőgjek. Anyu csak akkor látott sírni, amikor kimentem a szobámból zsepiért. Kérdezte mi van, én ránéztem véres, könnybelábadt szemekkel, és csak annyit mondtam mindig: semmi anya.
Esténként megvártam, amíg a tesóm elaludt (akkor még egy szobában voltunk), és reggelig sírtam. Volt, hogy kilógtam éjszaka a parkba, leültem a fűbe, és magamat sajnáltam, mert engem nem szeret senki.
Akartam egy fiút magamnak, és üres volt a szívem, és a karomban éreztem az ürességet, akartam, hogy szeressen, akit szeretek, akartam, hogy ne legyek olyan konok és annyira másmilyen, mint a sok elkényztetett seggfej az iskolában. Ott mindenki tudta, hogy értelmes, okos lány vagyok, de állandóan csak basztattak a tanárok, hogy jaj, mért nem tanulsz soha te lány? Pedig akár 5-ös is könnyedén lehetnél, sokkal érettebb vagy a társaidnál... Erre csak azt mondtam mindig, hogy ha az érettség azzal jár, hogy utálnak az osztálytársaim, hogy a lelkiismeret furdalásom mellett még a sok fasz tanár papolását is rendszeresen végig kell hallgatnom, akkor köszönöm, nem kérek belőle.
Aztán gimnáziumba kerültem. Épp hogy felvettek, mert szarok voltak a jegyeim. Sokkal mélyebbre kerültem, mint eddig valaha. Kezdtem szétszakadni belül, mert az osztálytársaim azt látták mindig, hogy milyen vicces, jó fej, vigyorgós lány vagyok, és hogy hozzám mindig lehet jönni, de belül úgy fájt, hogy majdnem belehaltam. Nem volt senkim. Nem szeretett senki. És én is gyűlöltem mindenkit, aki csak egy picit is megbántott. Megismrekedtem egy sráccal még elsőben, és szerelmes lettem belé, de úgy, ahogy azóta se soha senkibe. Több, mint három évig nem volt más gondolatom, csak Ő. Nagyon jó barátok lettünk. A legjobbak. Ha aztán összejöttünk, de valahogy sosem volt ez egy biztos, biztonságot nyújtó, boldog kapcsolat, amikor együtt voltam vele, boldog voltam, amikor nem, meghaltam. Ez ment 3 évig. Vele voltam mindig, volt hogy hetekig együtt laktunk, nagyon klasz dolgokat éltünk meg együtt. És tudom, hogy soha sem volt szerelmes belém, de annyira szeretett, hogy tudta, hogy csak így maradok a társa. Megalázkodtam előtte ezerszer, ő meg eltiport, mint egy utolsó férget, és ez ment hónapokig. Állandóan hívtam, és közben elegem volt mindenből, és nem akartam mást, mint hogy megint ott feküdjünk az ágyában és nevessünk és szeressünk.
Csak az járt a fejemben egyfolytában, hogy miért?? Miért fáj ilyen kibaszottul?? Mit tettem??
Remegtem a sírástól otthon, roncs voltam, szánalmas. Az iskolában meg jó kedvű, mosolygós, mindig. Aztán egyszer az egyik osztálytársam beszólt nekem valamit, amiről nem gondolta, hogy kurva rosszul fog esni, de megtörtént. Én felálltam és sírva kimentem az óráról. Aztán szünetben iszonyú csúnyán szájbavertem a gyereket, leültem a folyósóra és bőgtem, mint egy csecsemő. Hazamentem. Fogtam a borotvapengét, és megvágtam a karom. Feküdtem a fürdőszoba csempéjén, vérzett a kezem, és láttam magam kívülről, milyen kibaszottul szánalmas vagyok, és megint zokogtam, hogy hogy jutottam el idáig!? Néztem magam a tükörben, undorodtam magamtól, gyűlöltem magam, és kurvára mélyen voltam. Aztán Anyu, igaz már csak a gyógyult sebet, de észrevette. Kérdezte mi a baj, mondtam, hogy semmi, de már sírtam is, és bementem a szobámba. Utánam jött. -Petra, hogy segítsek, ha nem mondod el mi a baj? Anya, te úgysem tudsz segíteni.
Láttam, hogy aggódik értem, és ettől még nagyobb lekiismeretfurdalásom lett, és még szarabbul éreztem magam, hogy még az anyámat is kikészítem. Ördögikör volt. Kijárat nélkül. Vagyis egy volt. Egy mindig volt.
Aztán sorra buktam a suliban, pótvizsgák, osztályozóvizsgák, felesleges szarakodás, még jobban utáltam. Aztán végül kibasztak. Majd' 15 és fél évesen ott tartottam, hogy vége mindennek, mindenki szemrehányást tesz majd nekem, soha többé nem lehetek az osztályommal, új emberek, belehalok, mindenki utál, de senki sem tudott annyira gyűlölni, mint én saját magamat. Hazamentem. Sírtam a trolin, sírtam végig. Olyan kibaszottul egyedül voltam!! Hiába voltak barátaim, egyiket sem tartottam annak, mert mit sem tudtak arról, hogy mi van bennem. Egyedül voltm, de rettenetesen.
Aztán Anyu elvitt pszihológushoz. Beültem, lesz ami lesz, leszarom, kurvára nem érdekel, nekem nem tud segíteni egy fasz doktornő, ha csak fejbe nem lő, amint belépek a szobába. Nem volt semmi. Ültem, kérdezgetett én meg igyekeztem az igen/nem-re korlátozni a mondanivalómat.
Hazamentem. Bezárkóztam a szobámba, és nem jöttem ki másnap estig. Sírtam, vertem a fejem a falba, dühös voltam, mindent elcsesztem, az életemet, a barátimat, mindent, szar vagyok, szar, szemét!
Sokáig olyan képzetek gyötörtek, hogy én csupán egy nagyon picike test vagyok, alig 20 centi magas, és csak belekényszeritettek ebbe a testbe, és nagyon nehéz irányítani, és nem is bírom már sokáig...
Aztán egyszer a családi ebédnél ültünk és elkezdett fájni a fejem. Nagyon. Aztán nem tudtam mozgatni a szemem. Pánikba estem, ettől még rosszabb lett. Anyu nagyon megijedt, lefektetett. Elzsibbadt a kezem, a lábam, nem bírtam ráállni, elzsibbadt a nyelvem és már csak érthetetlen szófoszlányok jöttek ki a torkomon. Anyu bevitt a kórházba. Addigra már jól lettem. Elküldtek a neurológiára. Összevissza vizsgálgattak, kérdezgettek.
Idegösszeroppanás. Nem súlyos. Környezet változást javasoltak, és egy koponya MRi vizsgálatot. Hát az a vizsgálat kurva szar volt. Pislognom sem lehetett, semmit nem mozoghattam, és bent feküdtem egy sötét lyukban, a szemem csukva és borzasztó hangja volt annak a gépnek, és ott kellett feküdni 20 percig, de persze nem tudtam mennyi az a 20 perc, csak vártam, hogy vége legyen. Végül nem találtak semmi komoly rendellenességet.
Aztán 4 évvel ezelőtt, 16 évesen folyamatosan jobban lettem. Akartam, hogy jobban legyek. Tudtam, hogy soha olyan mélyre már nem juthatok, mint akkor az asztalnál. Addig feketében jártam, meg bakancsban, piros rövid hajam volt, és elkezdtem megváltozni. Nyitottabb lettem. Megismertem magamat. Változni akartam. Azt mondtam magamnak, sokkal értékesebb vagyok annál, sem hogy BÁRKI megtiporjon. Sokkal különb vagyok annál a sok kis fasznál az általános iskolában, meg mindenkinél, aki csak valaha bántott.
Az átmenet nem rémlik tovább. De hogy most mi van? Hát olyan 4 éve ember vagyok. Felnőtt nő lett belőlem. Az irányítás a kezemben van. És hogy ezt mért írtam le? Hogy tudd nem kell sok ahhoz, hogy rendben legyél. Egyszerűen akarnod kell, érted??? Nem lehet belesüppedni a szenvedésbe, meg az önsajnálatba! Ha te nem teszel magadért, akkor ki a fasz fog? Ha azt mondogatod magadnak, hogy undorító vagy, akkor az is leszel. Nehogy aszidd, hogy csak te lehetsz mélyponton és csak téged nem ért meg senki! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy amig nem tudod ki vagy, addig lószart sem érsz.
Én tudom ki vagyok. Tudom mit akarok, tudom mennyit engedek meg magamnak és menyit engedek másoknak velem szemben, tudom, hogy nincs még egy olyan, mint én, és szeretek élni, mert TUDOK élni. És innen most olyan nyomorultnak látom azt, aki nem képes segíteni magán és kitörni a önsajnálatból... Ez csak valami serdülőkori gyötrődés, amikor még nem tudod, hogyan tovább, rengeteg kérdés, kevés válasz, begubózol, eltakarod magad, és kész a befordulás. Kinél súlyosabb, kinél kevésbé.
Nem tudom érdemes volt-e mindezt leírni, és nem vagy túl szánalmas és megrögzött ahhoz, hogy segíts magadon. Kompomisszumot kell kötni. Magaddal.