I love Budapest

Ma nagyon rosszul voltam. Az van, hogy nekem két és fél évvel ezelőtt volt egy olyan “rohamom”, vagy nem is tom hogy nevezzem, hogy elkezdett fájni a fejem, de eszelősen, és mindenütt, az egész, aztán nem láttam jól, elzsibbadt a kezem, aztán az egész karom, a szám, a nyelvem, a lábam, és kurvára pánikba estem, és meg kell mondjam, elég szar volt, azt hittem itt a világvége, és hogy pillanatokon belül megszűnik a kapcsolatom a külvilággal… Aztán bevitt Anyu a kórházba, neurológia, aztán volt koponya Mri vizsgálat, és volt valami túlműködés a burámban. És ennyi. Aztán félévvel ezelőtt megint volt egy ilyen, és ma is. Tré volt. Itt voltam Nagyinál egyedül, mint az ujjam, és Anya átjött gyorsan, hogy mi van. Nem tudom mitől lehet ez, szerintem migrén, Anya szerint vérnyomás-para. Csak hát a legutóbbi teljes kivizsgálásomkor azt állapították meg, hogy a makk hozzám képest rokkant nyugdíjas, szóval csilivili tökéletes egészségnek örvendek minden szempontból.
Na, de most kurvára fáj a fejem. Ez a nagy igazság.

Aztán hazajött Nagyi, beszéltem Beával meg Bazsival. Ma itt alszom. Jaaa, és megírtam az egyik levéltárazós megírandót félig. Az is valami.

József Attila. Nyugodjon békében, és köszönöm, hogy ilyen hatalmas költő volt, és köszönöm verseinek az összes feledhetetlen élményét.

József Attila: Imádság a megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dícsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk.
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék.
Most mégis, megfáradván
Dícsérettel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.

Akarom.