Szombat reggel óta rettenetesen fel vagyok dúlva. Eszembe sem jutott, hogy ez ennyire megviselhet.

Tudod, az ember képtelen felfogni mit jelent az, hogy "végtelen". Használja a szót, érti, hogy azt jelenti, hogy "nincs vége", de fel nem foghatja. Mi az, hogy végtelen? De mi van utána? A mi életünkben és világunkban minden véges. Kivéve a világűrt és a számokat (no meg az idő.. de azt besorolom a számokhoz). És képtelenek vagyunk ezt felmérni, megérteni, és realizálni, hogy mi van emögött a kifejezés mögött. Végtelen.
És hát az ember az életében semmit sem tudhat előre, csak egy a biztos; hogy meghal. Vagy így, vagy úgy. És mégis... ezt a legelviselhetetlenebb feldolgozni és felfogni. Visszatérvén az előző gondolathoz; azzal, hogy valaki meghal egyértelműen vége lesz valaminek. De ugyanakkor kezdődik egy végtelen is: a "soha_többet_nem_látom". A "soha " - akárcsak az "örökké"- végtelen, és emiatt ilyen mély harc ez az emberben, hogy elfogadja, felfogja, hogy őt már nem látja többé soha. A végtelent képtelenek vagyunk felfogni.



Sajnálom, hogy ezt kellett tenned - nem tudhatom volt-e jobb megoldás. Mindig is önpusztító voltál. Sajnálom az egészet! Nem első sorban miattad, hanem azok miatt akik szerettek és akiket itthagytál pikkpakk. Anyukád, öcséd, és a barátaid. A ítélkezésem az öngyilkosságról majd máskor. Nem érzem úgy, hogy erről most el tudnám mondani az igazi véleményem. Majd ha kevésbé lesz... érted... Áh!!
Szar dolgok történnek az életben!

Nem tudom mennyire írom ezt szívből, vagy mennyire hajt a gyász jelenléte és a nyomasztó, fullasztó hangulat... Minden esetre annak ellenére, hogy nem mindig voltunk jó viszonyban - sok könny hult miattad, ezt én tudom a világon a legjobban - ezt a bejegyzést meghagyom neked, mintegy rád emlékezve.

P. B. 20 évet éltél.

Szívből remélem, hogy egyszer rendbejönnek azok, akik most utánad sírnak, és akik megőrülnek a fájdalomtól.