I love Budapest

Ma Nagyival fél négytől fél12ig vigyáztunk a két kis bébire. Éreztem, hogy ebben a gyerek-dolgoban lehet a legtöbb öröm a világon. De éreztem fizikai fájdalmat is, mikor egyszerre ordítottak torkuk szakadtából két órán keresztül. Mikor régebben az ikrekkel voltam, mindig kurtattam az anyjukat, hogy ugyan már, ne aludjonaz a gyerek, inkább jöjjön ide az ölembe, inkább számolgassuk órákon keresztül, hogy megvannak-e a kis cuki lábujjaik, de a mai nap után éreztem először, hogy akkor igazán isten áldása a gyerek... HA ALSZIK!!!!
Egyszer mikor Juditka száz millió decibellel történő egy órás óbéga után elaludt végre, egy óra szunya után egyszercsak magához tért. Nyöszörgött. Levegőt se vettem, rimánkodtam buddhához, krisnához, allahhoz, hogy visszaaludjon. De nem jött be. Egyre hangosabban nyekereg. Oké, 10 percig hallgatom, majd bemegyek hozzá, nem akartam, hogy felébressze az ugyanilyen kínszenvedésekkel elaltatott kis öccsét - aki olyan édesen alszik óbégatás és egy kurva nagy hányás után, hogy belesajdul a szívem. Szóval Jutka nyújtja a karját felém, hogy vegyem fel. Na te büdös kölök! Fel is veszem, és a nagy ordításban egyszercsak beng, belealszik. És akkor ott alszik a kezemben a gyerek, miközben csssssssss csssssssssss - ezt suttogom neki -, és jobbra-balra ingok vele, hogy mielőbb visszamenjen alfába. Oké, úgy veszem észre egyenletesen lélegzik, rakom lassan, nagyon lassan lefelé az ágyába... Amint elérem a kritikus 45 fokos szöget, felsír. Oké, vissza egyenesbe. Várok, jó, már hallom, hogy szuszog, feje elnehezedik. Oké, még 10 percet vártam, reszkettem, hogy fel ne ébredjen, aztán letettem és aludt tovább! Hállllellllujá! De meg kell jegyeznem, hogy nagyon bejön nekem ez a pesztraság, és olyan de olyan kurva édesek, amikor nem ordítanak!!!!! És imádom ezt a két kölyköt annyira nagyon!